DarkSide Joint

Megint eljött az év vége, és visszanézve a 2015-s termést, kissé csalódott vagyok. Nem volt kifejezetten rossz év, de annyira jó sem. Sajnos. Reméljük jövő ilyenkor pozitívabban tekintek vissza. Így aztán ez az évzáró bejegyzés is kicsit másképp alakult, mint tavaly. Két fontos dolog van: Tavaly toplistáztam , de idén nincs tetszési sorrend , és nem is 10 filmet szedtem össze, hanem azokat, amelyeket tényleg érdemesnek találtam megemlíteni. Így lett a végösszeg 13 film . Azért egy nagybetűs ÉV FILMJE még így is lett, de azt a felsorolás végére hagytam. Listám a 2015-s hazai megjelenés/elérhetőség alapján állt össze , így akad köztük olyan film is, amelynek az őspremierje 2014-ben volt. És természetesen ez az én szubjektív ízlésem. Essünk neki.

Becca és Tyler testvérek, éppen nagyszüleikhez készülnek. Ez lesz az első találkozás, anyjuk ugyanis annak idején nem kimondottan békés körülmények között hagyta el a szülői házat. Most nagypapa és nagymama az internet segítségével megtalálta lányukat, unokáikat pedig meginvitálták pár napra magukhoz. Nem telik el sok idő, a gyerekek rájönnek, hogy a nagyszüleikkel valami nagyon nincs rendben.

Amy (Amy Schumer) harmincas nő, hosszútávú tervei közt pedig nem szerepel az, hogy valaha is megállapodik egy férfi mellett. Bulizni jár, váltogatja az egyéjszakás kalandokat. Munkája során azonban összeismerkedik Aaron-nal (Bill Hader), Amy pedig meglepő változásokat tapasztal: úgy igazából kezdi megkedvelni a fickót.

Egy marsi expedíció legénysége viharba kerül a vörös bolygón, amelynek során egyik társuk, Mark Watney (Matt Damon) elsodródik tőlük, és alapos okuk van feltételezni, hogy elvesztették őt. Már hazafelé tartanak, amikor Mark felébred és rádöbben: egyedül maradt a Marson. Sokezer kilóméterre a Földtől. A NASA-nál teljesen véletlenül kiszúrják, hogy a férfi életben van, innentől pedig mindent megtesznek, hogy valahogy hazahozzák Markot, akinek minden kreativitására, ügyességére és rátermettségére szüksége van, hogy túl tudjon élni.

Itt a karácsony, a helyszín pedig egy lánykollégium, ahol a felügyelőnő csak dugipiával bírja már, a lányok pedig szorgosan pakolásznak össze, hogy végre hazamehessenek. Egy rejtélyes telefonáló azonban obszcén, perverz, ráadásul teljesen összefüggéstelen és látszólag nem komplett elmére valló előadásmóddal zargatja őket. Egyikük jól le is teremti a fenébe, a titokzatos férfi pedig csak annyit mond zárszóként: "Meg foglak ölni." A lányok pedig fogyatkozni kezdenek.

Boldog Karácsonyt mindenkinek, innen a Sötét Oldalról! Egyetek sokat, nézzetek akár alkalomhoz illő filmeket, nálam ma az 1974-es Black Christmas lesz terítéken (ki gondolta volna, hogy horrort nézek, mi?). Idén még jövök pár filmmel, sőt, az évzáró bejegyzés már félkész állapotban van.

Mexikói drogkartell, amerikai ügynökök. A mese ismerős, a recept jól bevált, de nem mindegy, milyen kezekbe kerül és ki főzi meg belőle a tutit. Nos, Denis Villeneuve most megcsinálta nekünk és olyan tálalásban rakta le elénk az asztalra, hogy nem csak köpni-nyelni, de bizonyos jeleneteknél még levegőt venni sem tudtam.

Miért kell az embernek meghódítani olyan dolgokat, amely elsőre talán lehetetlennek tűnik? Miért kell az Everestet megmászni? A választ megkapjuk a filmben és nem is gondolnánk, mennyire egyszerű: mert ott van. Az Everest egy igaz történetet mesél el 1996-ból, amikor is néhány hegymászó nem számított arra, hogy nem mindenki fog lejönni közülük a monstrum hegyről.

Spoilermentes, sztorimentes! Emlékszem annak idején J.J. Abrams nyilatkozatára, valamikor, valamelyik Star Trek-filmje idején, hogy ő sosem volt Trekkie, sokkal inkább a messzi, messzi galaxis fanjai közé sorolta magát. Ezért volt külön öröm, amikor olvastam, hogy ő rendezi a következő, szám szerint hetedik Star Wars-filmet. Reméltem, hogy egy igazi fanboy mozit kapunk majd, ahogy azt illik. És hát... meg is kaptuk.

Emmerich szelleme úgy jár köztünk, hogy a fickó még életben van. A San Andreas csillagos ötössel járja ki az Emmerich-iskola összes tagozatát, nem vesz el belőle, de nem is ad pluszt hozzá. A Holnapután és a 2012 mellé minden gond nélkül odatehető jelen filmünk is, az pedig, hogy ez mennyire jó, mindenki döntse el saját maga.

Ilyen az, amikor második próbálkozásra sem sikerült megragadni a Hitman lényegét, és a branddel próbálják eladni a filmet. Hatalmas zúzások, lövöldözések, robbanások - nagyjából erre számítson az, aki rászánja azt a drága másfél órát az életéből a 47-es ügynök következő kalandjára. Csak úgy halkan megsúgom: inkább ne tegye.

A történet szerint egy nyolcvanas években megrendezett videójáték világbajnokság felvételeit fellőtték az űrbe, amelyet az idegenek megtaláltak, és a régi játékok szereplőinek alakját magukra öltve támadják meg a Földet. A hadsereg itt semmit sem ér, hiszen mindenre a játékszabályok érvényesek, így segítségül kell hívni az egykori gamereket.

A múltkor már figyelmetekbe ajánlottam a hamarosan bemutatásra kerülő magyar, független horrorfilmet, most azonban egy másik amatőr próbálkozást szeretnék bemutatni nektek.

Sokan a trilógia leggyengébb darabjaként tartják számon az 1983-mas Jedi visszatért. Kiskorunkban szerettük, jöttek az ewokok, de mai szemmel nézve tényleg szomorúan kell megállapítanunk, hogy a lezárás bizony nem sikerült éppen a legjobbra. A Birodalom visszavág egészen magasra tette a lécet, amit megütni embertelen munka lett volna, de minek erőlködni, amikor a siker szinte borítékolható?

Coming of age, azaz felnövés történeteket évről évre kapunk bőven. Valljuk be, panaszunk nem lehet, egy bizonyos szintet általában mindegyik hoz. A Dope is egy ilyen darab, megcsavarva az egészet azzal, hogy főszereplőink ezúttal feketék, kockák, méghozzá egy nagyon zűrös környéken, ahol sok jóra nem számíthatnak.

50 ember ébred fel egy sötét teremben. Körben állnak, azon belül mindegyikük egy-egy, kisebb körben, ahonnan nem léphetnek ki. Nem emlékeznek rá, hogy kerültek pontosan oda. Hamar rájönnek, hogy kétpercenként meghal valaki. És nem is akárhogy: akire a legtöbben gondolnak, az hullik el. Egyfajta kiszavazáson vesznek részt. Megkezdődik a filózgatás, vitázás, érvelés, ellenérvelés arról, kinek van joga az élethez? Két perc múlva pedig mindig valakinek mennie kell...

Simon és Robyn (Jason Bateman és Rebecca Hall) házasok, kiköltöznek Chicagóból egy kertvárosi házba, élni az igazi amerikai álmot. Már az első napjukon feltűnik a színen Gordo (Joel Edgerton), Simon egykori iskolatársa. Másnap egy csomagot találnak az ajtó előtt, benne egy üveg borral. És ez csak a kezdet. Gordo szinte rátelepszik a házaspárra.

Guy Ritchie már nem a régi. A Blöff idén 15 éves, és akkor, azzal ellőtte második, igazán ütős patronját, amelynek azóta a nyomába sem tudott érni. Szállított ugyan egy bizonyos minőséget a legtöbb esetben, de Guy Ritchie már nem az a Guy Ritchie. És valljuk be, már annyira nem is bízunk abban, hogy visszahozza nekünk a régi, szép időket. Én naív The Man from U.N.C.L.E. esetében még reménykedtem. Nos, a rendező még mindig nem a régi, de tény, hogy új filmje azért elég szórakoztató lett.

Felejts el mindent, amit Sherlock Holmes-ról eddig valaha tudtál. Kis időre hagyd a fenébe a Benedict Cumberbatch-féle szériát, dobd ki Robert Downey Jr-t, vagy bármelyik régi, Jeremy Brett főszereplésével készült filmet és sorozatot. Nem kellenek most ide. Ez most egészen más. Mr. Holmes ugyanis öreg. Egészen pontosan 93 éves. Egy világtól távol eső birtokon él házvezetőnőjével és annak kisfiával. Memóriája nem a régi, de még meg kell oldania egy utolsó ügyet. Nem. Nem egy olyan ügyet, mint azt elsőre gondolnád.

Schneider bérgyilkos. Felesége nem tud róla, és éppen ünnepelné urával annak születésnapját, a férfit szólítja a kötelesség: menni kell, ölni kell. A célpont egy bizonyos Bax, az író, aki nem mellesleg gyerekgyilkos. A küldetést bonyolítja, hogy időközben betoppan hozzá lánya, Schneider mellé pedig egy középkorú prosti is kerül, és itt még nagyon a dolgok elején járunk.