Amy (Amy Schumer) harmincas nő, hosszútávú tervei közt pedig nem szerepel az, hogy valaha is megállapodik egy férfi mellett. Bulizni jár, váltogatja az egyéjszakás kalandokat. Munkája során azonban összeismerkedik Aaron-nal (Bill Hader), Amy pedig meglepő változásokat tapasztal: úgy igazából kezdi megkedvelni a fickót.
Egy nevet mondok: Judd Apatow. Az a Judd Apatow, aki főleg producer és csak ritkán szánja rá magát filmrendezésre, de akkor sem az átlagos jelzővel tudjuk illetni produkcióit, lásd: Felkoppintva. Trágárság, tabu témák kimondva, kicsit mintha Kevin Smith humorából próbálna meríteni olykor. És az a Judd Apatow, aki képtelen arra, hogy normál keretek között bánjon a játékidővel.
Gondoltam szólok, hogy a Trainwreck esetében is fennáll ez a veszély: a film kemény két órás, és ez bizony nem indokolt. Néha leragad olyan jeleneteknél, amelyeket egyetlen huszárvonással ki lehetett volna hagyni - úgy érzed, mintha ennek a filmnek soha nem lenne vége, a sztori pedig az 'egyet hátra, kettőt előre' tempóban csordogál előre.
Valahol ez a film legnagyobb problémája, mert bár a történet szempontjából sem egy agysebészettel állunk szemben, de egyetlen apropó elég volt ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet: ez pedig a megfordított szerepek. Igen, ezúttal egy nő az, aki vadászik a férfiakra és nincs az az isten, hogy valaha örök hűséget fogadjon, mígnem jön valaki, akivel más a helyzet. És itt kerül a képbe Amy Schumer, aki nem csak a főszerepet töltötte be, de konkrétan a forgatókönyvet is ő írta. Végre nem egy elhasznált arc, és valljuk be, nem is az az átlag, limonádé komédiákba passzoló bombanő típus. Egy teljesen hétköznapi, aranyos, de 'ami a szívén, az a száján' csaj, akit simán eltudsz képzelni egy havernak. Mint főszereplő, maximálisan helyt állt, de lássuk be, a forgatókönyv is az ő lelkén szárad, amely mentalitását tekintve maximálisan belepasszol ugyan Apatow munkásságába, viszont túl azon, hogy vannak egész jó jelenetek és párbeszédek, sajnos túl sok mindenről akart szólni egyszerre, miközben ebből alig jön át valami úgy, hogy az meg is érintsen. Talán az apa-szál volt az, ami a legjobban működött.
A legegyszerűbben úgy lehetne megfogalmazni, hogy a Trainwreck-ből hiányzik a lélek. Pedig most is csak magamat tudom ismételni: ott volt a lehetőség, a remény ugyanis kapásból az elején felcsillan azzal a bizonyos baba hasonlattal, amin jókat nevettem. Nagyon hamar kipukkad a film lufija és csak keserű szájíz marad utána.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.