DarkSide Joint

Ryan Reynolds és Samuel L. Jackson egy akció-vígjátékban oltják egymást? Jöhet, naná, hogy jöhet. Bár a Sokkal több mint testőr már az előzetessel sem árult zsákba macskát, egy pillanatig sem komolyan vehető mozit ígért, sajnos még így, brain-off módban nézve is akadtak vele gondok. Michael Bryce (Ryan Reynolds) egykoron Tripla-A besorolású testőr volt, mígnem egy munkája során legfontosabb védencét meggyilkolták. Mostanra már lecsúszott, kedvese is elhagyta, ám itt az alkalom, hogy újra bizonyítson: meg kell védenie egy bérgyilkost (Samuel L. Jackson), aki egy rettegett fehéroroszországi diktátor (Gary Oldman) ellen kíván tanúskodni. Reynolds és Jackson párosának zűrös múltja van, ám ahogy az várható, így, hogy egymásra vannak utalva, idővel összecsiszolódnak. Persze ehhez egy nagyon rögös út vezet, sok-sok akcióval és (ahogy a trailer is ígérte) még több káromkodással. A Sokkal több mint testőr legnagyobb hibája a túlzott egyszerűségében rejlik: már-már röhejesen kiszámít...

Hölgyeim és uraim, a modern amerikai filmipar egy nagyon különleges mocskát köszönthetjük a klasszikus anime, a Ghost in the Shell feldolgozásában. Vannak alapanyagok, amelyeket jobb nem piszkálni - pláne nem Hollywoodnak. Na persze nem azt mondom, hogy például európai berkekben egy sokkal jobb termék született volna, de ha valamit ennyire el lehet (mondjuk ki) baszni, az nyilvánvalóan az álomgyár műve. Ha van film a közelmúltból, vagy akár régről, amely a világon semmit nem mozgatott meg bennem, egy fikarcnyit sem ragadott magával, egyetlen másodperc erejéig sem tudott még egy hangyafasznyit sem lenyűgözni, akkor az a Ghost in the Shell filmváltozata. Ideje belátni, hogy ami keleti, az maradjon csak keleten, nem kell a nyugati popcorn-közönségnek megcsinálni a saját szája-íze szerint. Oh wait, rosszul mondtam, hiszen ha popcorn-film lenne, még talán élvezhető is lett volna valamennyire. De nem. A Ghost in the Shell fizikailag fáj, annyira nem képes semmi kiemelkedőt mutatni, és...

Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk: a bosszú szomjas John Wick, akitől már tényleg mindent elvettek, végül visszaszerzi a kocsiját is. Arra azonban nem számított, hogy hamarosan egy újabb zűrös csetepaté kellős közepén találja magát, ahol ismét rengeteg skúló fogja elhagyni pisztolyát. Pár éve a John Wick, ha nem is reformálta meg a műfajt, de egy nagyon üdítő színfolt volt az akciófilmek palettáján. Ha nem is kiáltott folytatásért, de szívesen elnéztük volna még, főleg azt a bérgyilkos univerzumot, amelyet felépítettek. Most megkaptuk, a rendezők maradtak, a maximális élmény pedig tényleg garantáltnak tűnt. De nem olyan egyszerű a helyzet, mert ezúttal némileg tompult kicsit az a bizonyos élmény. A film ugyanis sokkal hosszabb, mint kellene. Olykor belassul, visszavesz kicsit a lendületből. Ez néha működik, hiszen nem árt kicsit szusszanni, de legtöbbször inkább lesz unalmas. A másik negatívum, amellyel szembesülünk a látottak közben, az az első részben remekül felépített érzelmi...

Azért valljuk be, ha Edgar Wright film közeleg, nem véletlenül ülünk tűkön, hiszen neki köszönhető a Cornetto -trilógia és a Scott Pilgrim is - bár utóbbi erősen megosztó, de én szerettem. Akkor meg aztán pláne várjuk soron következő produkcióját, ha az történetesen egy akció-vígjáték, hiszen a Hot Fuzz-ban bebizonyította, hogy igen otthonosan mozog a műfajban, még akkor is, ha az voltaképpen egy paródia volt. Szóval a Baby Driver nem kicsit volt várólistás darab, tökös előzetes harangozta be, így a nyár egyik legnagyobb durranásának tűnt. Joggal. A történet főszereplője Baby (Ansel Elgort), a fiatal srác, aki elképesztően jó sofőr, tehetségét kihasználva alvilági arcoknak segít be, egészen pontosan egynek, egy nagykutyának, Dokinak (Kevin Spacey). Baby dobhártyája egy gyermekkori baleset következtében megsérült, füle azóta is sipol, ezt pedig a zenével próbálja elnyomni. Ahogy az pedig lenni szokott: még egy utolsó meló, aztán jöhet a búcsú, Baby végre legális útra térhet. De val...

Tíz év telt el azóta, hogy a világ fenekestül felfordult . Azóta a civilizáció már nem olyan, mint régen: maroknyi embercsapatok próbálnak túlélni, zord körülmények között. Cézár és társai békében élnek, nem támadnak emberre, de ami a legfontosabb: majom nem öl majmot! Most azonban mégis megborul a dominó első darabja, amikor néhány ember a területükre téved: nem rossz szándékkal, csupán áramra lenne szükségük, ennek előállításához pedig pont a Cézárék tábora alatti rendszerre lenne szükségük. Ugyan a folytatást már nem Rupert Wyatt rendezte, ám szerencsére Matt Reeves remekül ráérzett a franchise ízére. Nincs mese: a Dawn of the Planet of the Apes egy minden ízében kiváló második rész lett. Itt már nincs felvezetés, expozíció, csak egy pár perces gyorstalpaló, hogyan jutottunk el idáig. Egyenesen belecsapunk a lecsóba, fejjel: posztapokaliptikus világ, ahol az emberi faj eljutott oda, hogy olyan, régen alapvető dolog miatt, mint az elektromosság, most majmoknak kell könyörögni....

Annak idején, a maga korában A majmok bolygója nagyot robbant, ám megkerülhetetlen tény, hogy ehhez a film végi csavar is jócskán rásegített. A folytatások már nem szerepeltek olyan nagy sikerrel, ahogyan a Tim Burton-féle verzió is a nézhetetlenség határait súrolta. Nagyon úgy tűnt, hogy az ötlet amolyan egyszeri patron volt: 1968-ban eldurrant, és azóta nem sikerült hasonlót sem produkálni ebben a témában. Mígnem 2011-ben befutott a mozikba a Rise of the Planet of the Apes. Az ember nem várt sokat, miért is várt volna? Annál nagyobbat szólt! Mert a helyzet az, hogy A majmok bolygója: Lázadás egy minden ízében kiváló film. Eredettörténet, de a jobb fajtából. Nagyon az alapokhoz nyúl vissza, onnantól kezdve, hogy Cézár megszületik, miután foglyul ejtett anyját kísérleti majomként tartották fogva. Egy új szert teszteltek rajta, amely akár az Alzheimer-kórt is képes lenne gyógyítani. A vizsgálatok vezetőjét, Will-t (James Franco) személyes indittatások is vezérleik, hiszen apja (J...

King Kongot az elmúlt 84 (!) év alatt nem egy filmben láthattuk, Godzilla mellett a másik legkultikusabb óriásszörny a filmtörténelemben. Legutóbb ugye Peter Jackson próbált összehozni valamit ezzel a gigászira nőtt majommal, a végeredmény viszont nem lett minden igényt kielégítő. Az ember azt hinné, már az utolsó cseppet is kipréselték ebből a sztoriból, de ugye Hollywood nem az a fajta, aki ne húzná elő pofátlanul a kalapból ugyanazt a nyulat... vagyis, akarom mondani, majmot. Mert ugye épül az a bizonyos Monster Univerzum, amelynek első állomása a 2014-es, enyhén félresikerült Godzilla volt, most pedig elérkeztünk a második lépéshez, hogy aztán 2020-ban ez a két monstrum egy filmben mutassa meg, hol lakik az atyaúristen. Legalábbis reméljük, hogy így lesz. Mert van egy jó hírem: a Kong: Skull Island megéri a pénzét. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden idők Kong-filmjével állunk szemben, egyszerűen csak leülsz, rágod a popcornt, szórakozol ezen a bazi drága B-filmen, hogy a v...

Ha az ember 2017-ben beül egy képregényfilmre, nagyjából azt kapja, amit vár. Látványorgia, közben egy-egy vicces egysoros, miközben a hatalmas fun élmények közepette csak rágod a popcornt, és önfeledten szórakozol. Na, a Logan pont nem ilyen. Koszos-mocskos, véres, súlyos film, amelyben nem csak a magas korhatári besorolás mutatkozik meg a fröcsögő vér, repkedő végtagok, elhulló fejek által, de ugyanúgy sorozzák a trágár szövegeket, ha ez pedig nem lenne elég, végül még a drámája is leránt a mélybe, és felszántja az ember lelkét. Olyan film a Logan, amely a címszereplőnek már régóta kijárt volna, és most meg is kapta, ráadásul egy nagyon méltó búcsúként. Mert valljuk be, Rozsomákhoz ilyen kaliberű, westernre hajazó stílus illik. Amikor nincs űrből, vagy a franc se tudja honnan érkezett ellenség, aki egy egész sereggel próbálja leigázni a világot, és ellene csak egy hatalmas csinnadratta közepette lehet rendet vágni. A Logan sztorija földhözragadt, nincsenek gigászi tétek, még...

Christian Wolff (Ben Affleck) egy autista férfi, nem mellesleg a világ egyik legjobb könyvelője - és ez bizony javarészt fogyatékosságának köszönhető. Egy nagyvállalat könyvelésében különös hibákat fedeznek fel, Christian-t hívják segítségül, hogy nyálazza át a töménytelen mennyiségű adatot. Mindeközben egy katonai egység vadászni kezd a férfira. Hú, ez a film... Alapvetően kíváncsi voltam rá, de annyira mégsem, hogy váltsak rá mozijegyet, az viszont nem volt kérdés, hogy itthon kötelező program lesz majd. Végül pedig nem igazán tudtam hova tenni: egy akciófilm, amely tartalmaz sok-sok profin megrendezett jelenetet, de csak nagyon instabil lábakon áll össze egy egésszé. Volt, amikor levegőt nem tudtam venni, máshol mély sóhajokkal nyugtáztam, hogy oké, haladjunk már valamerre, mert így nem leszünk jóban. Nem is lettünk annyira jóban, de haragban sem: Bill Dubuque írta a forgatókönyvet, aki pár éve A bírót, amellyel úgyszintén ugyanezek voltak a problémák: bőven hosszabb a kellet...

Miután elfogyott az eper , jöhet a klasszikus Cornetto íz, ezzel pedig az akciófilmek kifigurázása. Edgar Wright képzeletbeli trilógiája elérte csúcspontját, sikerült megugrani azt a lécet, amelyet amúgy is egészen magasra állított fel magának: a Hot Fuzz még elődjénél is jobb lett! Nicholas Angel (Simon Pegg) nagyvárosi zsaru, hibátlan, már-már 200%-os statisztikája miatt azonban főnökei jobbnak látják, ha száműzik őt egy isten háta mögötti kisvárosba. Nicholas nem örül a hírnek, de leutazik vidékre, ahol aztán tényleg nem történik semmi, legalábbis a helyiek ezt hiszik. Mert emberünk különös gyilkosságsorozatra lesz figyelmes, az ügy felgöngyölítésében pedig társa, Danny (Nick Frost) lesz a segítségére. De ahogy az lenni szokott, senki sem hisz nekik, mert hát egy ilyen idilli, békés kisvárosban miért történne bármi rossz is, ki akarna ártani a másiknak egy ilyen szép helyen? Wright-ék, amit lehetett, kihoztak a filmből. Ugyan a Shaun of the Dead esetében is befigyelt, mennyir...

A gimiben Bob (Dwayne Johnson) volt az örök céltábla, Calvin (Kevin Hart) pedig a nagy reményekkel teli, népszerű arc. Egyszer, egy nyilvános megalázás közepette ő volt az egyetlen, aki nem nevette ki Bobot, hanem segítő jobbot nyújtott neki. Eltelik pár évtized, a mindenki szerint többre hivatott Calvin-t felkeresi Bob. A fickó ekkor még nem sejti, hogy Bob időközben egészen más vizekre evezett, és most állami körözés alatt áll, hazaárulással vádolják. Oké, a Központi hírszerzés több szempontból is egy tucatvígjáték: mind megvalósításában, mind fordulataiban abszolút beleillik a futószalagon gyártott komédiák tömkelegébe. Nem agyaltak sokat a sztorin (Bob egykori társának egy rejtélyes bűnöző, a Fekete Borz állított csapdát és tette el láb alól... na vajon ki a Fekete Borz??!!), és bár több alkalommal lett volna lehetősége kitörnie az átlagból, mégsem volt elég merész hozzá. Ellenben nagy hangsúlyt fektettek a két főszereplőre, valamint a nem egyszer improvitált jeleneteikre. Ezen a...

Annak idején a A függetlenség napja azért elég nagyot ütött: remekül adagolta a feszültséget, látványilag lebilincselő volt, és bár mai szemmel bőven vannak megmosolyogtató pillanatai, de minden hibája ellenére az egyik legszórakoztatóbb blockbuster a kilencvenes évekből. Ott és akkor Roland Emmerich valahogy nagyon eltalálta, amit el kell. De eltelt 20 év, és ahogy azt manapság megszokhattuk, feltétlenül szükség volt arra, hogy azok a csúnya, idegen lények ismét jókora szart keverjenek kicsiny bolygónkon. Ahogy néztem a Feltámadás alcímet viselő folytatást, egyre inkább ugrott be a tavalyi Jurassic World. Nem véletlenül, hiszen itt is ugyanazt a receptet használták, mint az alapanyag esetében csak éppen minden nagyobb, minden több. És ahogy a dinók esetében, itt is ez volt a legnagyobb problémája a filmnek. Az idegenek anyahajója még nagyobb, a királynőjük is nagyobb, a robbanásokból pedig még több jutott. Néhány megidézett jelenet, de összességében első blikkre lejön róla, hogy ...

Jason Bourne: Robert Ludlum megírta, Richard Chamberlane keltette először életre, de igazából Matt Damon az, aki által a leginkább megismerhette a moziba járó nagyérdemű. A Bourne-trilógia modern klasszikus lett az akciófilmek terén, és nem lehetünk elég hálásak azért a három filmért. Na nem úgy, mint a negyedik (bár most már inkább három és feledik), Hagyaték címet viselő darabért, amelyből pont a címszereplő hiányzott, na meg Paul Greengrass rendezése. Épp ezért kaptuk fel a fejünket, amikor megérkezett a hír: Damon + Greengrass = új Bourne! Korai volt az öröm. Az amnéziában szenvedő szupe rügynök már rájött, hogy ki is volt ő valójában, mi történt vele, mi volt a program lényege, sőt, nem csak, hogy rájött, de jól haza is vágta azokat, akik elakarták őt tenni láb alól és akik ezt az egészet irányították. Kerek, lezárt sztorit kaptunk anno, a kérdés az volt, hogy mit lehet még kihozni ebből az emberből? A válasz: nem sok mindent. Mert bár pörög a film, nincs megállás, és egy egé...

Egy pillanatra sem lehetne azt állítani, hogy a DC kezében nincs elég adu, olyan hősök vagy épp érdekes történetszálak, amelyekkel ne tudnának minőségi képregényfilmeket letenni az asztalra. Mégsem mutatnak javuló tendenciát filmjeikkel, valami nagy gáz lehet odafent, ha a Batman v Superman után sem voltak képesek kiküszöbölni a csorbát egy meglehetősen merész sztorival. Mert a Suicide Squad-ban valóban ott volt a lehetőség valami igazán egyedire. Még ha engem az előzetes nem is vágott padlóhoz, a negatív kritikák ellenére azért hajtott valamiféle kíváncsiság, hogy ezt azért mégis meg kéne nézni. Habár moziba nem mentem érte, itthon, amint lehetett hamar lecsaptam rá, de valóban kár volt. A történet valahol ott folytatódik, ahol a BvS abbamaradt: a nagyokosok elkezdenek félni, hogy mi van akkor, ha egy olyan Superman ereszkedik le a bolygóra, akinek már nincsenek jó szándékai? Mert akkor lesz csak szarban a világ, így hát úgy döntenek, a következő, feltörni készülő szuper gonosz e...

J.J. Abrams ugyebár kiszállt a Star Trek-filmek rendezői székéből, és csak a háttérből támogatta azokat - kezdődött ezzel az egész, majd jött a finoman szólva is furcsa előzetes, így nem volt akkora a várakozás, mint teszem azt egy Into Darkness előtt. Így a Beyond című, harmadik darab már nem is lett akkora kasszarobbantó siker, pedig végül mégis piszok jó lett. Kirk és az Enterprise legénysége éppen a végtelen világűrben kószál, próbálja felfedezni az ismeretlent, mígnem vészjelzést kapnak egy hajóról, ahova természetesen azon nyomban el is indulnak. A helyszínre érkezve viszont rájuk támadnak, noha nem azok, akik segítséget kértek. A csapat pedig a támadás során szétszéled. Rögtön azzal kezdeném, hogy ugyebár a film nem tejelt eleget, ehhez én magam is hozzájárultam mínusz egy mozijeggyel - noha nem a számomra kissé elrettentő marketing miatt, hanem mert pont a vetítések idejében nem volt túlzottan sok szabadidőm. Bánom, mert ugyan itthon nézve is sikerült mindvégig lekötnie ...

Annak idején a Purge első részének alapötlete, miszerint egyszer egy évben, egyetlen éjszakán át, 12 órán keresztül legális minden nemű bűnözés elég komoly potenciált hordozott magában. Míg az első résszel kaptunk egy kissé bugyuta home invasion filmet, addig a folytatással már kiszabadultunk a dolgok sűrűjébe, de az sem lett minden igényt kielégítő próbálkozás. Mondhatni, amit tudtak, illetve amire futotta a készítőknek, azt ki is hozták belőle... de nem, mert harmadik rész is kellett. Mert ugye miért ne? Szóval a második rész végén belengetett, rendszer ellen lázadó szellemiséget helyezték most a középpontba: történetesen egy ellenzéki politikus, aki a megtisztítás ellen van, és ez alkotja kampányának a gerincét, most nagyon nagy gebaszba kerül. Történik ugyanis, hogy ezen az ominózus éjszakán már nem érvényes az a törvény, hogy politikusok, köztisztviselők mentesülnek az áldozatszerep alól. Persze beüt a gond, hiszen hiába a szuperbiztos menedékhely, emberünk, illetve testőrség...

Lydia (Erin Moriarty) összetűzésbe kerül a mexikói kartellel, egészen pontosan nyakon lövi egyiküket, aki történetesen a barátja, nem mellesleg az egyik nagykutya fia. A nagy menekülés közepette felhívja rég nem látott, ex-sittes apját, Linket (Mel Gibson), hogy dobja már meg egy kis pénzzel, amellyel jó messzire eljut. Azonban a kartell rajtuk üt, apának és lányának pedig menekülniük kell. Oké, rögtön a lényegre térek: nem ezt vártam. Én naív, azt hittem, hogy majd amikor apa és lánya újra találkoznak, az öreg (amúgy kurvára bad ass Mel Gibson) felhúzza a stukkert, és nem menekül, hanem szembe megy a kartellel. Persze ez a feladat rendszerint Liam Neeson reszortja, de valahogy annyira adta magát ez a sztori, hogy végül enyhén csalódva ültem fel a Blood Father elől. Mert bár Gibson tényleg odacsap, de arra a film utolsó tíz percéig várni kell. Persze ez valahol jól is elsülhetett volna, hogy a vérfater nem egy halhatatlan terminátor, sem egy kitörés előtt álló vulkán, hanem egy ...

Gyakran hangoztatom a blogon és Twitteren is, de újra elmondom, hogy én már azon emberek közé tartozom, akik pár éve még a premier napján rohantak az összes szuperhősfilmre, de ez a láng mostanra már kialudt, pontosabban csak halványan pislákol. Néha persze jön egy-egy olyan produkció, amely után ismét fellelkesülök. Azért kellett ezzel kezdenem a bejegyzést, mert bizony a Civil War pont ilyen, sőt: megkockáztatom, hogy a Marvel filmes univerzum eddigi legjobb darabjáról beszélünk. Ennek oka, hogy végre sikerült igazán érett tartalommal megtölteni a cselekményt, hátrahagyva a szokásos műanyag, rágógumis maszlagot. Szó sincs arról, hogy egy újabb nagy, távolról jött ellenséggel, illetve annak csatlósaival kell megküzdeni. A szereplők a játékidő nagy részében még csak nem is jelmezeikben pózerkednek. A Civil War mélységgel bír, morális kérdéseket feszeget, erkölcsi dilemmák kerülnek a felszínre, miközben olyan drámai töltetek és pillanatok kerülnek vászonra, amelyek egy Marvel-filmt...