Suicide Squad [2016] - A leggázabb Cosplay Party

Egy pillanatra sem lehetne azt állítani, hogy a DC kezében nincs elég adu, olyan hősök vagy épp érdekes történetszálak, amelyekkel ne tudnának minőségi képregényfilmeket letenni az asztalra. Mégsem mutatnak javuló tendenciát filmjeikkel, valami nagy gáz lehet odafent, ha a Batman v Superman után sem voltak képesek kiküszöbölni a csorbát egy meglehetősen merész sztorival. Mert a Suicide Squad-ban valóban ott volt a lehetőség valami igazán egyedire. Még ha engem az előzetes nem is vágott padlóhoz, a negatív kritikák ellenére azért hajtott valamiféle kíváncsiság, hogy ezt azért mégis meg kéne nézni. Habár moziba nem mentem érte, itthon, amint lehetett hamar lecsaptam rá, de valóban kár volt.


A történet valahol ott folytatódik, ahol a BvS abbamaradt: a nagyokosok elkezdenek félni, hogy mi van akkor, ha egy olyan Superman ereszkedik le a bolygóra, akinek már nincsenek jó szándékai? Mert akkor lesz csak szarban a világ, így hát úgy döntenek, a következő, feltörni készülő szuper gonosz ellen egy igazán egyedülálló osztagot vetnek be: bűnözőket, akik az Arkham-ban sínylődnek, némi ellenszolgáltatás fejében, na meg egy bombát rájuk szerelve győzik meg a sittes brigádot, hogy kövessék a protokollt.

Szó sincs arról, hogy a Suicide Squad igénytelenül nézne ki. Nem gagyi, nincsenek szemet bántóan rossz operatőri munkák, de még a párbeszédek is többnyire a helyükön vannak (többnyire!). A film a vágóasztalon lelt végső nyugalomra, ugyanis az összeollózott jelenetek végeredménye egy aránytalanul összetákolt két óra lett, amely jóval több esetben fájdalmas, mintsem szórakoztató. Kezdve a film elején lévő karakterbemutatókkal, amelyekkel félelmetesen sok idő elmegy - igen, valóban nem árt, ha tisztában vagyunk az arcokkal, de az ember azt hinné, az ilyen olcsó megoldásokkal már rég leállt a filmipar. A problémás tényezők ott folytatódnak, amikor összeáll az osztag és mennek bevetésre: az akciójelenetek ugyanis tökéletesen semmilyenre sikerültek. A közelharcok még rendben, de minden mást le lehet húzni a klotyón.


És akkor Joker. Jared Leto egy egészen másfajta Jokert húzott elő a kalapból: ezúttal egy ripacs gangsta, de még ez is maximálisan belefér. A baj az, hogy ebben a filmben ő volt a legfeleslegesebb szereplő. Nem tesz hozzá semmit a sztorihoz, ha egy tollvonással kihúzták volna a jeleneteit, a Suicide Squad körülbelül ugyanott tartana, maximum tíz perccel rövidebb lenne - mert azt is muszáj megemlíteni, hogy bántóan keveset szerepel. Gotham City fő ellensége, az őrült Joker mindenféle ütős nyitány nélkül, néhány teljesen indokolatlan jelenetben fel-felbukkan, aztán eltűnik, mintha nem is lett volna.

Na és a többiek? Nem gondoltam volna, hogy ezt valaha leírom, de az ezerarcú Jai Courtney talán a legszórakoztatóbb pontja a filmnek. Nem, nem Margot Robbie, mert itt most kénytelen leszek szembemenni a tömeggel: Harley Quinn nekem inkább az idegeimen táncolt, nem ájultam el tőle, hiába rosszalkodta végig a filmet egy szegecses bugyiban. Akit még muszáj a pozitív tartományba sorolni, az Will Smith, mert Deadshot-ként valóban jó volt.

Nem érezni David Ayer keze nyomát, sokkal inkább a Warner befolyását, amellyel most is bizonyította, hogy komoly gondok vannak a pénzemberek fejében. Hiába volt meg bennem a kíváncsiság, sajnos a Suicide Squad pont olyan lett, amitől tartottam.


Nincsenek megjegyzések

Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.

Üzemeltető: Blogger.