Blood Father [2016] - Gibson és a Kartell
Lydia (Erin Moriarty) összetűzésbe kerül a mexikói kartellel, egészen pontosan nyakon lövi egyiküket, aki történetesen a barátja, nem mellesleg az egyik nagykutya fia. A nagy menekülés közepette felhívja rég nem látott, ex-sittes apját, Linket (Mel Gibson), hogy dobja már meg egy kis pénzzel, amellyel jó messzire eljut. Azonban a kartell rajtuk üt, apának és lányának pedig menekülniük kell.
Oké, rögtön a lényegre térek: nem ezt vártam. Én naív, azt hittem, hogy majd amikor apa és lánya újra találkoznak, az öreg (amúgy kurvára bad ass Mel Gibson) felhúzza a stukkert, és nem menekül, hanem szembe megy a kartellel. Persze ez a feladat rendszerint Liam Neeson reszortja, de valahogy annyira adta magát ez a sztori, hogy végül enyhén csalódva ültem fel a Blood Father elől. Mert bár Gibson tényleg odacsap, de arra a film utolsó tíz percéig várni kell.
Persze ez valahol jól is elsülhetett volna, hogy a vérfater nem egy halhatatlan terminátor, sem egy kitörés előtt álló vulkán, hanem egy mezei ex-sittes, aki nagyon vékony jégen jár, hiszen bármi apró csínytevést elkövet, már vissza is rugdalják őt a rácsok mögé. De nem működött jól, sőt, az egész film egy ritmustalan valami lett, amelynek egyik kiindulópontja, hogy Gibson és Moriarty között semmi, de abszolút semmi kémia nincs. Apró odaszólogatások, minimális humor, családi drámázás, amely maximum a mindig cinikus Gibson oldaláról érződött hitelesnek, de ezen kívül semmi: apa és lánya ilyen rosszul ritkán mutat egymás mellett.
A másik hiba a film abszolút súlytalansága: nem érezzük a tétet, úgyis tudjuk, mi fog történni. Sztereotip mexikói bandatagok, megannyiszor látott cselekmény, pontosan tudjuk, ki hal meg, ki marad életben, és ki nem is halt meg valójában. A forgatókönyv egy tipikus B-film hatását idézi. Egyszerű, mint az egyszeregy, de sajnos a rendezés sem húzza ki a végeredményt a trutymóból. Jean-François Richet hiába hozta anno össze a Halálos közellenséget, itt most valamiért nagyon nem úgy tűnt, hogy ez a filmet valaki voltaképp elakarta készíteni.
Szerencsére a jó öreg Gibson menti a menthetőt. Hiába, balhék ide vagy oda, mindig jó őt viszontlátni, és ahogy öregszik, úgy érzem, hogy egyre több és több hasonló kaliberű szerep férne rá. Mert valahogy belőle jobban kinézem, hogy elpicsázza az ellent, mint teszem azt, ha már szóba került, Liam Neeson-ból. De sajnos a Blood Fathert ő sem menti meg: nem unalmas, nem eseménytelen, egyszerűen csak nem ez az az akciófilm, amelyre 2016-ban, a John Wick és társai korában vár az ember.
Oké, rögtön a lényegre térek: nem ezt vártam. Én naív, azt hittem, hogy majd amikor apa és lánya újra találkoznak, az öreg (amúgy kurvára bad ass Mel Gibson) felhúzza a stukkert, és nem menekül, hanem szembe megy a kartellel. Persze ez a feladat rendszerint Liam Neeson reszortja, de valahogy annyira adta magát ez a sztori, hogy végül enyhén csalódva ültem fel a Blood Father elől. Mert bár Gibson tényleg odacsap, de arra a film utolsó tíz percéig várni kell.
Persze ez valahol jól is elsülhetett volna, hogy a vérfater nem egy halhatatlan terminátor, sem egy kitörés előtt álló vulkán, hanem egy mezei ex-sittes, aki nagyon vékony jégen jár, hiszen bármi apró csínytevést elkövet, már vissza is rugdalják őt a rácsok mögé. De nem működött jól, sőt, az egész film egy ritmustalan valami lett, amelynek egyik kiindulópontja, hogy Gibson és Moriarty között semmi, de abszolút semmi kémia nincs. Apró odaszólogatások, minimális humor, családi drámázás, amely maximum a mindig cinikus Gibson oldaláról érződött hitelesnek, de ezen kívül semmi: apa és lánya ilyen rosszul ritkán mutat egymás mellett.
A másik hiba a film abszolút súlytalansága: nem érezzük a tétet, úgyis tudjuk, mi fog történni. Sztereotip mexikói bandatagok, megannyiszor látott cselekmény, pontosan tudjuk, ki hal meg, ki marad életben, és ki nem is halt meg valójában. A forgatókönyv egy tipikus B-film hatását idézi. Egyszerű, mint az egyszeregy, de sajnos a rendezés sem húzza ki a végeredményt a trutymóból. Jean-François Richet hiába hozta anno össze a Halálos közellenséget, itt most valamiért nagyon nem úgy tűnt, hogy ez a filmet valaki voltaképp elakarta készíteni.
Szerencsére a jó öreg Gibson menti a menthetőt. Hiába, balhék ide vagy oda, mindig jó őt viszontlátni, és ahogy öregszik, úgy érzem, hogy egyre több és több hasonló kaliberű szerep férne rá. Mert valahogy belőle jobban kinézem, hogy elpicsázza az ellent, mint teszem azt, ha már szóba került, Liam Neeson-ból. De sajnos a Blood Fathert ő sem menti meg: nem unalmas, nem eseménytelen, egyszerűen csak nem ez az az akciófilm, amelyre 2016-ban, a John Wick és társai korában vár az ember.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.