Amerika kapitány: Polgárháború / Captain America: Civil War [2016]
Gyakran hangoztatom a blogon és Twitteren is, de újra elmondom, hogy én már azon emberek közé tartozom, akik pár éve még a premier napján rohantak az összes szuperhősfilmre, de ez a láng mostanra már kialudt, pontosabban csak halványan pislákol. Néha persze jön egy-egy olyan produkció, amely után ismét fellelkesülök. Azért kellett ezzel kezdenem a bejegyzést, mert bizony a Civil War pont ilyen, sőt: megkockáztatom, hogy a Marvel filmes univerzum eddigi legjobb darabjáról beszélünk.
Ennek oka, hogy végre sikerült igazán érett tartalommal megtölteni a cselekményt, hátrahagyva a szokásos műanyag, rágógumis maszlagot. Szó sincs arról, hogy egy újabb nagy, távolról jött ellenséggel, illetve annak csatlósaival kell megküzdeni. A szereplők a játékidő nagy részében még csak nem is jelmezeikben pózerkednek. A Civil War mélységgel bír, morális kérdéseket feszeget, erkölcsi dilemmák kerülnek a felszínre, miközben olyan drámai töltetek és pillanatok kerülnek vászonra, amelyek egy Marvel-filmtől egészen meglepőek tudnak lenni.
A Bosszúállók ugyan sikeres akciókat tudhatnak maguk mögött, de ez sajnos ártatlan áldozatokkal is jár, néhol nem is kevéssel. Ez az a kérdés, amely két részre bontja a csapatot: kormányi felügyelet alá kerüljenek, avagy sem? A dolgok odáig fajulnak, hogy kénytelenek összecsapni, miközben egy másik szál is kibontakozni készül a háttérben, ennek részese Bucky, a Tél katonája.
Lényegében a Civil War nem is egy Amerika Kapitány film, sokkal inkább egy Bosszúállók 2,5. Ez pedig sehol sem válik hátrányára, hiszen jó látni a megszokott csapatot, összesen két karakter kivételével, mivel Thor és Hulk nincsenek jelen. Helyettük, újoncként kapunk egy Fekete Párducot, de Pókembert is a képbe hozták, és ez a vérfrissítés igazán jót tett a karakternek. Póki sosem volt a szívem csücske, itt viszont merőben más, és mennyire jól állt neki.
A Russo-tesók bitang munkát végeztek: a szavaknak súlya van, a dráma megindít, miközben olyan akciójeleneteket pakoltak elénk, hogy öröm nézni. Jókat mosolyogtam anno az előzetesen (negatív értelemben), itt viszont köpni-nyelni nem tudtam, annyira intenzív az egész film. Mindamellett elérték, hogy mi is állást foglaljunk, mérlegeljük magunkban a dolgokat és tényleg gondolkozzunk rajt, melyik csapat álláspontja a helyes. Kevés képregényfilm éri ezt el. Miközben idén Batman és Superman mondvacsinált indokokkal esett magának, addig itt Kapitány és Stark valóban okkal pikkel egymásra. Így kell ezt profi szinten művelni.
Nem nagyon szoktam egy ilyen filmnél a színészi alakításokról beszélni, de muszáj kiemelni Robert Downey Jr-t, akinek most lehetősége nyílt félretenni a szokásos laza figurát és ténylegesen színészkednie, komoly pillanatokat produkálnia. Konkrétan lejátszott mindenkit a náthásba.
Megvannak ugyan a maga szokásos túlzásai, de pont annyira, hogy ne szúrja az ember szemét, és elvégre mégiscsak egy képregényfilmről beszélünk. Belefér, főleg ha mellette ennyi minden más pozitívummal szolgál. Magam is meglepődtem, hogy a Civil War ennyire ütős darab lett, amelyben a cselekmény nagy részében a szereplők pusztán vitáznak. Ki tudja, lehet valakinek pont emiatt nem tetszik. Én viszont örülök, hogy a Marvel végre felnőtt.
Ennek oka, hogy végre sikerült igazán érett tartalommal megtölteni a cselekményt, hátrahagyva a szokásos műanyag, rágógumis maszlagot. Szó sincs arról, hogy egy újabb nagy, távolról jött ellenséggel, illetve annak csatlósaival kell megküzdeni. A szereplők a játékidő nagy részében még csak nem is jelmezeikben pózerkednek. A Civil War mélységgel bír, morális kérdéseket feszeget, erkölcsi dilemmák kerülnek a felszínre, miközben olyan drámai töltetek és pillanatok kerülnek vászonra, amelyek egy Marvel-filmtől egészen meglepőek tudnak lenni.
A Bosszúállók ugyan sikeres akciókat tudhatnak maguk mögött, de ez sajnos ártatlan áldozatokkal is jár, néhol nem is kevéssel. Ez az a kérdés, amely két részre bontja a csapatot: kormányi felügyelet alá kerüljenek, avagy sem? A dolgok odáig fajulnak, hogy kénytelenek összecsapni, miközben egy másik szál is kibontakozni készül a háttérben, ennek részese Bucky, a Tél katonája.
Lényegében a Civil War nem is egy Amerika Kapitány film, sokkal inkább egy Bosszúállók 2,5. Ez pedig sehol sem válik hátrányára, hiszen jó látni a megszokott csapatot, összesen két karakter kivételével, mivel Thor és Hulk nincsenek jelen. Helyettük, újoncként kapunk egy Fekete Párducot, de Pókembert is a képbe hozták, és ez a vérfrissítés igazán jót tett a karakternek. Póki sosem volt a szívem csücske, itt viszont merőben más, és mennyire jól állt neki.
A Russo-tesók bitang munkát végeztek: a szavaknak súlya van, a dráma megindít, miközben olyan akciójeleneteket pakoltak elénk, hogy öröm nézni. Jókat mosolyogtam anno az előzetesen (negatív értelemben), itt viszont köpni-nyelni nem tudtam, annyira intenzív az egész film. Mindamellett elérték, hogy mi is állást foglaljunk, mérlegeljük magunkban a dolgokat és tényleg gondolkozzunk rajt, melyik csapat álláspontja a helyes. Kevés képregényfilm éri ezt el. Miközben idén Batman és Superman mondvacsinált indokokkal esett magának, addig itt Kapitány és Stark valóban okkal pikkel egymásra. Így kell ezt profi szinten művelni.
Nem nagyon szoktam egy ilyen filmnél a színészi alakításokról beszélni, de muszáj kiemelni Robert Downey Jr-t, akinek most lehetősége nyílt félretenni a szokásos laza figurát és ténylegesen színészkednie, komoly pillanatokat produkálnia. Konkrétan lejátszott mindenkit a náthásba.
Megvannak ugyan a maga szokásos túlzásai, de pont annyira, hogy ne szúrja az ember szemét, és elvégre mégiscsak egy képregényfilmről beszélünk. Belefér, főleg ha mellette ennyi minden más pozitívummal szolgál. Magam is meglepődtem, hogy a Civil War ennyire ütős darab lett, amelyben a cselekmény nagy részében a szereplők pusztán vitáznak. Ki tudja, lehet valakinek pont emiatt nem tetszik. Én viszont örülök, hogy a Marvel végre felnőtt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.