DarkSide Joint

Edward Snowden történetét 2014-ben bemutatták nekünk egy dokumentumfilm keretein belül, ez volt a Citizenfour , amely nem volt egy minden szempontból közönségbarát produkció, de a lényeget mégis sikerült tálalnia: hogy az NSA-nél adatelemzőként dolgozó férfi mekkora bilit borított ki a globális lehallgatásokról, megfigyelésekről. Ami addig csak konteó volt, arról kiderült, hogy valóság, Snowden pedig ezután Oroszországba menekült, és még most is ott van. Minden esély megvolt arra, hogy Oliver Stone ezzel a témával úgymond visszatérjen. Ugyan nem tűnt el, de filmjei nívója azért hagyott némi kívánnivalót maga után. Snowden történetében viszont hatalmas potenciál volt, pláne egy olyan embernek, aki anno a Kennedy-gyilkosság utáni nyomozásból milyen nagyszerű filmet rakott le az asztalra. Bár a Snowden nem lett egy kimondottan elhibázott darab, de azt sem lehet mondani, hogy Stone is back. Látszik az igyekezet, hogy alapos képet fessenek Snowden magánéletéről, csak úgy, mint a bizo...

A legtöbb filmbe nem árt, ha kerül némi konfliktus is, egy bonyodalom, vagy valami, amelyre aztán megoldást kell keresni. Ez lenne a recept, és bár jó pár film nem él vele, némelyiknek ez elég jól áll, a történet egyszerűségéből kifolyólag. A Florence Foster Jenkins-be szintén jól jött volna valami, ami kihúzza a sztori összképét a középszerűségből. A címszereplő Florence (Meryl Streep) igaz története, aki egy önjelölt, nem kicsit tehetségtelen operaénekesnő. A férje (Hugh Grant) által szervezett fellépéseken látszólag sikeresen szerepel, de a háta mögött valójában közröhej tárgya. Azonban a látszólagos sikereken felbuzdulva Florence úgy dönt, megszervezi saját, nagy fellépését, amelyhez új zongoristára van szükség. Így kerül a képbe a fiatal Cosmé McMoon (Simon Helberg). És nagyjából ennyi: a film nem szól másról, mint arról, miként próbálják eltitkolni főszereplőnőnk elől, hogy valójában mennyire tehetségtelen. Pedig ő tényleg mindent belead, szívből csinálja, amit csinál, a c...

2009. január 15-én Chesley 'Sully' Sullenberger kapitány 155 életet ment meg, miután utasszállító repülője madárrajba ütközött és mindkét hajtómű leállt. A New York-ban felszállt gépet történetesen a Hudson folyóra tette le, áldozatok nélkül ez pedig egy kész csoda volt. A nép hősként ünnepli Sully-t, a légitársaság azonban nem hagyja annyiban a dolgot, hiszen szerintük a kapitánynak minden esélye megvolt rá, hogy visszaforduljon a repülőtérre, és ezzel ne kockáztassa annyi ember életét. Vizsgálatot indítanak, amely erősen kihat Sully mindennapjaira. Clint Eastwood rendezéseivel nagyon so-so a kapcsolatom: persze én is imádom a Millió dolláros bébit, zseniálisnak tartom a Gran Torinót, sőt, örök kedvencem a Nincs bocsánat, de rendezései többségével sajnos hadilábon állok. Mert bár korrekt iparosmunkák azok is, de nagyon óvatos vagyok velük. A Sully-val hasonló a helyzet: ez az esemény filmért kiáltott, hát most megkaptuk, de a végeredmény felemás lett - szerencsére azonban...

Témáját tekintve a Trumbo-nak sokkal nagyobb port kellett volna kavarnia, mint végül kapott. Oké, Bryan Cranston-t jelölték a Legjobb Férfi Főszereplő kategóriában, és ezzel nem is lehet vitatkozni. De mégis: Dalton Trumbo, hollywoodi forgatókönyvíróként tevékenykedett a harmincas évektől kezdve a hetvenes évekig. Kommunista nézetei miatt azonban kénytelen volt egy időre börtönbe vonulni, majd álnéven írt tovább, még a klasszikus Római vakációért sem vehette át a megérdemelt Oscar-díját. Lenézték, kiközösítették, ő azonban kijátszva a rendszert, tovább alkotott társaival, akár több álnéven egyszerre gyártották a szkripteket. Érdekes alapfelvetés, ráadásul igaz történet alapján, a Trumbo mégsem aratott hangos sikert. Ennek egyszerű oka van: a témája érdekesebb, mint maga a film. Annyi, de annyi mindent ki lehetett volna hozni belőle, és nem tudom rá azt mondani egy szóval sem, hogy rossz film, de inkább korrekt, mintsem kiváló. A kivitelezés túlontúl száraz, nincsenek kimondottan k...

Bobby Fischer (Tobey Maguire), amerikai sakkvilágbajnok, megkerülhetetlen név ebben a sportágban. A hetvenes években az orosz Borisz Szpasszkijjel (Liev Schreiber) kell megküzdenie. A hidegháború idején járunk, ezek a mérkőzések pedig fontosabbak, mint talán bármikor. Bobby elméje azonban szépen, lassan kezd megbomlani: a paranoia lesz rajta úrrá, bebeszéli magának, hogy az oroszok megfigyelik, lehallgatják őt.

A Steve Jobs nem a klasszikus életrajzi film sémáját követi. A kétórás játékidő ugyanis három szegmensre van osztva, a Macintosh, a NeXT és az iMac termékbemutatók előtti 30-40 perceket láthatjuk, a kulisszák mögött. A feszültség tapintható, az utolsó simítások vannak csak hátra, miközben mi mégis egy teljes mértékig átfogó képet kapunk magáról Steve Jobs-ról. Hogy lehetséges ez? Nem kisebb név dolgozott a forgatókönyvön, mint Aaron Sorkin (Egy becsületbeli ügy, Pénzcsináló, A közösségi háló), aki aztán pontosan tudja, mi fán terem az írás. Nem csak a pattogó és egyben frappáns párbeszédeknek, de a történetírásnak is nagy mágusa Sorkin, aki most is azt a színvonalat hozta, amit a néző elvár tőle.

Ron és Reggie Kray (Tom Hardy és Tom Hardy) ikrek. Elválaszthatatlanok, mégis szöges ellentétei egymásnak. Reggie a higgadtabb természet, aki képes megfontoltan gondolkozni és vigyáz testvérére, Ron-ra, aki konkrétan egy eszeveszett vadállat és nem nagyon akarsz vele még egy kontinensen sem élni. Nem mellesleg a londoni alvilág oszlopos tagjai, akik egyre nagyobb hatalomra és befolyásra tesznek szert.

Compton, Kalifornia, nyolcvanas évek. Nem könnyű a színes bőrűek élete, lehet a törvény keze fekete vagy fehér, elég ha csak rossz pillanatban lépnek ki az utcára, könnyen a rendőrautó motorháztetejére nyomhatják a fejüket. Itt él öt fiatal, akik hellyel-közzel már ismerik egymást, amikor is úgy döntenek: rappelni fognak. Szókimondó szövegeikkel, de főleg a Fuck tha Police című dalukkal nem kis hírverést szereznek maguknak. Niggaz Wit Attitudes!

Frankie Wilde, Ibiza legmenőbb lemezlovasa, mindene a zene. Luxusház, bombázó feleség, szó szerint falja az életet, ő maga a kétlábon járó hedonizmus. Hallása azonban romlani kezd, majd az orvos közli vele, hogy idővel teljesen megsüketül. Karrierje derékba törik, az asszony elhagyja, Frankie pedig magába zuhan. Mígnem rájön, hogyan tud hallás nélkül mixelni.

Miután a szovjet csapatok a hetvenes évek végén bevonultak Afganisztánba, a texasi képviselő, Charlie Wilson (Tom Hanks) egy ottani menekülttáborban tett látogatása után úgy dönt, ez így tovább nem mehet: a ruszkiknak pusztulnia kell! Ehhez azonban fegyverek kellenek, amihez elsősorban pénzre van szükség, azt pedig nem olyan egyszerű megszerezni.

Salieri a tanult zseni. Mozart a született zseni. Salieri a kifinomult úriember. Mozart a hedonista csúszómászó.

Stephen Hawking, a Cambridge-i Egyetemen hallgatója arra tette fel az életét, hogy magyarázatot találjon az univerzum létezésére. Az egyetemi évek alatt ismerkedik meg Jane-nel, akivel nagyon hamar egymásba szeretnek. A gond akkor üt be, amikor Stephen-nél egy ritka betegséget diagnosztizálnak. Egy nagyon gyors testi leépülést, és két évet jósolnak neki: bár a két évből sokkal több lesz, de betegsége ellenére kitartóan próbálja megfejteni a nagy kérdést, miközben felesége, Jane szinte csak őrlődik mellette.

“A jó festő másol, a zseniális pedig lop.” Picasso Steve Jobs és Bill Gates. Két lángelme, akiknek az informatika nagyon sokat köszönhet. Apple és Microsoft. De, mint tudjuk, valahol el kell kezdeni. Ők is nagyon lentről kezdték, nulláról indultak, mígnem megalapították saját birodalmaikat. A film kapásból a végkifejlettel indít, miszerint Jobs belátja, hogy a Microsoft nyert. Miközben az Apple tagjai erős hangot adnak nemtetszésüknek, addig a kivetítőn Bill Gates önelégült mosolya vigyorog rájuk. És ránk is.

A The Fifth Estate könnyen lehetett volna az új Social Network, tulajdonképpen minden adva volt, hogy ez így legyen. Itt is megkapjuk a sajátos természetű főszereplő zsenit, aki valami újat talál ki, sőt, itt is van csatlós, akivel megromlik a viszony. Hogy tovább fokozzam: ennek a filmnek jobbnak kellett volna lennie, mint a Social Network, elvégre egy Benedict Cumberbatch & Daniel Brühl duó mégis ütősebb, mint az Eisenberg & Garfield, valamint itt világméretű botrányokról is szó esik. Mégsem lett jobb.