Florence - A tökéletlen hang / Florence Foster Jenkins [2016]

A legtöbb filmbe nem árt, ha kerül némi konfliktus is, egy bonyodalom, vagy valami, amelyre aztán megoldást kell keresni. Ez lenne a recept, és bár jó pár film nem él vele, némelyiknek ez elég jól áll, a történet egyszerűségéből kifolyólag. A Florence Foster Jenkins-be szintén jól jött volna valami, ami kihúzza a sztori összképét a középszerűségből.


A címszereplő Florence (Meryl Streep) igaz története, aki egy önjelölt, nem kicsit tehetségtelen operaénekesnő. A férje (Hugh Grant) által szervezett fellépéseken látszólag sikeresen szerepel, de a háta mögött valójában közröhej tárgya. Azonban a látszólagos sikereken felbuzdulva Florence úgy dönt, megszervezi saját, nagy fellépését, amelyhez új zongoristára van szükség. Így kerül a képbe a fiatal Cosmé McMoon (Simon Helberg).

És nagyjából ennyi: a film nem szól másról, mint arról, miként próbálják eltitkolni főszereplőnőnk elől, hogy valójában mennyire tehetségtelen. Pedig ő tényleg mindent belead, szívből csinálja, amit csinál, a csillogó látszat pedig mindvégig ott lebeg a szeme előtt, bátorítva őt, hogy van értelme az egésznek. A fellépéseire nem mehet be akárki, az újságírók a jegy mellé némi pénzt is kapnak a pozitív vélemény reményében: a férje mindent megtesz, hogy felesége pocsék hangjának kritikája ne jusson vissza a nő fülébe. Persze ez nem jelenti azt, hogy a Florence rossz film lenne: nem untat, a korhű díszletek és jelmezek kiválóak, a párbeszédek is a helyükön vannak, egész egyszerűen csak hiányzott belőle némi lélek, amely a 'korrekt' filmből 'jó' filmet csinál.


Pedig Stephen Frears nem először rendezett true story mozit. Ha ez nem is ment neki kifogástalanul, szerencsére hatalmas pozitívum, hogy a színészeket nagyszerűen instruálta. Meryl Streep szokás szerint remekel, lényegében amit az ember vár tőle, azt itt is megkapja. Aki viszont nagy meglepetés volt, az Simon Helberg, a The Big Bang Theory oszlopos tagja, nem volt semmit, mit alakított ebben a filmben. De a Florence még azt is elérte, hogy talán először az életben Hugh Grant-et sem akarjuk képen törölni egy büdös hallal, amit meglátjuk. Noha ő még mindig csak magához képest volt jó, de már ez is valami.

Valahol egy kihagyott lehetőségnek érzem, vagy ki tudja, talán nem volt egész estés filmre való Florence Foster Jenkins története. Csont nélkül végig lehet nézni, valamicske érzéseket még sikerül is kiváltania, de azért egy katarzist, vagy valami ahhoz hasonlót nem ártott volna belecsempészni. Így sajnos túlságosan egysíkú lett.


Nincsenek megjegyzések

Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.

Üzemeltető: Blogger.