Cry Wolf - Kiálts farkast! [2005]

Tinihorrorok. Megvolt a maguk "reneszánsza", valamikor a kilencvenes években, amikor a Sikoly, a Tudom, mit tettél tavaly nyáron, vagy a Rémségek könyve sorban követték egymást. Lehet őket szeretni, nem szeretni, de a maguk módján, ott és akkor rendben voltak. Mint az egynyári slágerelőadók, ők is eltűntek, folytatásaik általában több izzadságszaggal bírtak, mint egy hokimeccs utáni öltöző, legrosszabb esetben a videotékák legalsó polcain végezték, és azokkal együtt bontották le az épületet.


A Cry Wolf közben pont az volt az érzésem, hogy megint a kilencvenes években vagyok, és az x+1. tinihorrort nézem, na nem a dobogós minőséget, sokkal inkább azt a fajtát, amely már régen is ciki lett volna. Pedig a dátum 2005, a besorolás pedig PG-13, a helyszín pedig egy bentlakásos iskola, ahova új tanuló érkezik, pont azután, hogy az egyik diáklányt meggyilkolták. Az újonc Owen hamar bekerül egy baráti társaságba, ahol azt a tréfát eszelik ki, hogy elterjesztik a pletykát a suliban: a meggyilkolt lány egy sorozatgyilkos, a Farkas áldozata, aki már a következő prédája után kutat. Mondhatni, farkast kiáltanak, és kíváncsian várják, pletykájuk milyen lavinát indít el. Azonban a Farkas lecsap, méghozzá úgy, ahogyan azt a fiatalok felvázolták.


Az igazat megvallva ebből még egy korrekt kis horror is lehetett volna, amolyan kirakós játék szintű, 'mindenki gyanús' mentalitással. Valahol ez is próbál lenni a film, pontosabban ennek látszatja magát, de nagyon erőltetetten, súlytalanul sikerül csak fenntartania ezt. Nem tudsz igazán izgulni senkiért, hiányzik az izgalom, hogy legalább egy kicsit is sikerüljön elmerülnöd a cselekményben. Kapaszkodót, akármennyire kerestem, nem kaptam. A borzasztó rendezés, a pocsék operatőri munka és a trehány forgatókönyv mellett a másik súlyos tényező, hogy az összes karaktert ütnéd. Hiába van főszereplőnek nevezve valaki, vele sem tudsz igazán azonosulni, még akkor sem, ha a nagy karakterírás kimerül annyiban, hogy az apja történetesen szarik a fejére (őszintén megértem az öreget).

A Cry Wolf akkor kapja meg a kegyelemdöfést, amikor Fűrészt megszégyenítő módon rántja le a végső leplet, fedi fel a nagy-nagy fordulatot, ahogy az lenni szokott: visszajátszásokkal, időközben elejtett félmondatokat ismételve, hatalmas felvezetéssel, abban reménykedve, hogy a néző majd egyik pillanatról a másikra kerekíti ki a szemeit és tátja el a száját megdöbbenésében, és majd napokig nem tér magához. A baj az, hogy ez az utolsó nagy twist már a film legelejétől teljesen egyértelmű azok számára, akik életükben láttak minimum három filmet, vagy legalábbis nem egy barlangban élnek. Na, ez volt az a pont, ahol hatalmas megkönnyebbülés közepette nyomtam ki ezt a vackot, hiszen ezután úgyis csak a stáblista jött. Jöhetett volna hamarabb is.

Nincsenek megjegyzések

Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.

Üzemeltető: Blogger.