A Bowen család, apa, anya és három csemetéjük új házba költözik, távol a nagyváros zajától. Nem telik el sok idő, és egyre furcsább dolgok történnek az új lakhelyükön. Mígnem amíg egyik este a szülők távol vannak, hirtelen nem várt méreteket öltenek a paranormális jelenségek, amelyek végül magukkal ragadják a kislányt, Madison-t.
A nyolcvanas évek egyik meghatározó horrorfilmje volt a
Poltergeist, a Texasi láncfűrészes mészárlás rendezőjének filmje, amelyen azért érezni, hogy Spielberg is jócskán
belepofázott kivette a részét, mind a forgatókönyvben, mind a produceri felügyeletek közben. És bár a film megélt két folytatást, Hollywood valamiért úgy gondolta, ideje előrántani újra a kalapból ezt az egész históriát, úgyis hiányában vagyunk a kísértetes sztoriknak, nemde?
A Poltergeist remake tökéletesen belepasszol abba a futószalagon gyártott, szellemes filmekkel teli áradatba, amelyekből rendszeresen megkapjuk a magunkét. Nincs túlbonyolítva, nem érezni különösebb erőlködést a készítők részéről, pusztán csak legyártották a kismilliomodik ilyen mozit. De mivel egy újragondolásról van szó, így ragaszkodni kell az alapanyaghoz. Nem maradhatnak ki a klasszikus jelenetek: a fa, a bohóc, valamint a tévé. Ki gondolta volna azonban, hogy ezek megidézése harmatgyengén sül el? Voltaképp annyi hasonló film készült az 1982-es eredeti óta, hogy tényleg csak ezen néhány, emlékezetes pillanat újrajátszása juttatja eszünkbe: ez a Poltergeist, barátom!
Én magam [tessék vigyázni, egyeseknél szentségtörésként fog hatni] az eredetiért sem rajongok különösebben, megvan a maga bája, és nem is tartom rossz filmnek, de nem az a túlontúl maradandó filmélmény számomra.
A színészekre tényleg csak pazarlás a virtuális tinta, maradjunk inkább annyiban, hogy Sam Rockwell szinte minden egyes jelenetében érzékelteti nekünk unott tekintetével, hogy mennyire nincs kedve ehhez az egészhez. Nicolas Cage megirigyelné ezt a hozzáállást, amit Rockwell ebben a filmben művelt. Nem vicc, nem túlzás, pedig alapvetően jó színésznek tartom.
Vizuális effektusok terén természetesen hozza a 2015-ös színvonalat, de lényegében ez is csak egy indokolatlan remake. Felmondják a sztorit, ám szerencsére nem nyújtják túl: kétórás játékidő helyett kapunk kemény 90 percet, de az tisztességesen ki is van töltve. Nem egy nézhetetlen darab, de ebből tizenkettő nagyon is egy tucat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.