A csontember / The Bone Collector [1999]

Lincoln Rhyme egykor a rendőrség legjobb kriminalisztikai szakértőjeként szerzett hírnevet magának, mígnem egy baleset következtében lebénult. Egy sorozatgyilkos üti fel a fejét a városban, aki különös kegyetlenséggel bánik el áldozataival, és látszólag valamiféle rejtvényt hagy maga után. Rhyme beleveti magát az ügybe, amelyben segítségére van az első áldozatot, egészen pontosan annak csak egy részét megtaláló rendőrnő, Amelia.

Emlékszem, annak idején, tizenéves koromban még szerettem ezt a filmet, igaz néhány gyengesége már akkor is átjött, de határozottan megvan a kép, hogy a The Bone Collector egy vállalható darab. Azóta sok film lement a mozikban, én is öregebb lettem, a múltkor pedig a Fallen után, talán a kilencvenes évek Denzelét elnézve, de valami oknál fogva kedvet kaptam újrázni A csontembert. Na, ez az, amit nem kellett volna.

Az idő rohadék vasfoga. Már megint.

Nem mondom, hogy nincsenek izgalmas pillanatai, amikor hellyel-közzel ugyan, de tényleg sikerül feszültséget pumpálni az adott jelenetbe. Adva van a nyomasztó, borús hangulat, egy anonim sorozatgyilkos, egy vérprofi és egy újonc. Igen, igen: Se7en. A helyzet az, hogy elég durván befigyel valami gyenge Hetedik-utánérzés, de mivel nem lehet minden alkalommal feltalálni a spanyol viaszt, így ezen nem is akadtam fenn különösebben. A kilencvenes években készült, mindössze négy évvel Fincher legjobb filmje után, még ha nem is szándékosan, de ott volt a levegőben - ráadásul Jeffrey Deaver is csak 1997-ben írta meg a regényt, amelyből aztán ezen film készült.

A csontember egyik legnagyobb hibája, hogy túl sokat alibizik, hiába hajt minket előre a kíváncsiság a gyilkos kiléte, illetve indítékai után, sajnos amilyen izgalmas néhány esetben a film, sok esetben pont annyira unalmas is. Nem egyszer, és nem kétszer ül le, szerencsére aztán mindig feltápászkodik onnan, de mindez egy nagyon rögös hullámvasutat eredményez, amely közben az ember azért megkérdezi magától: biztos fel akartam én erre szállni?

Ami pedig felteszi a pontot az i-re, az maga a csavar: ki, és miért tette azt, amit? Itt voltaképp seggest dob az egész film, úgy hazavág mindent, ahogy azt illik: egy nagyon elcsépelt, nagyon olcsó, ráadásul egyenesen banális megoldást kínál elénk, ami kellő mennyiségű fintorgást eredményez csupán, nem pedig valami "hoppá!"-szintű meglepetést, mint ahogy azt vártuk, vagy legalábbis reméltük.

A színészek, hiába nem kifogásolhatók, mintha mégsem adnának bele mindent, ami tőlük telik. Igaz, nem is nagyon adatik meg egyikük számára sem az a bizonyos nagy jelenet, bár tény, hogy Denzelnek ez mindössze egy rutin munka volt, és Jolie javára szolgáljon, hogy itt egyáltalán nem azt a nőt kapod, mint akit a későbbi filmjeiben. Ed O'Neil-t pedig még itt sem tudtam komolyan venni - no para, bírom az ipsét, de már komolyan vártam egy Booty Time-ot.

A Csontember tehát az a film, amit ha régen láttál, jobb, ha hagyod porosodni. Ha tetszett, hagyd meg inkább szép emléknek, ha nem voltál oda érte, akkor megnyugtatlak: most sem változna semmi. Az indokolatlan hosszúság, valamint a gyenge írói húzások igencsak felülkerekedtek mindazon kellemes emlékeken, amik anno megmaradtak bennem.

5/10