DarkSide Joint

Lincoln Rhyme egykor a rendőrség legjobb kriminalisztikai szakértőjeként szerzett hírnevet magának, mígnem egy baleset következtében lebénult. Egy sorozatgyilkos üti fel a fejét a városban, aki különös kegyetlenséggel bánik el áldozataival, és látszólag valamiféle rejtvényt hagy maga után. Rhyme beleveti magát az ügybe, amelyben segítségére van az első áldozatot, egészen pontosan annak csak egy részét megtaláló rendőrnő, Amelia.

Ray Jenkins az igazi, nagybetűs LÚZER: egy kisvárosban tengeti szürke mindennapjait, szűkszavú és visszahúzódó, nem áll ki magáért, szüleivel él, és még a főnöke sem veszi őt emberszámba. Nem egy talpraesett figura. Adódik azonban egy lehetőség, amellyel megváltoztathatja életét: egy bangkoki útról drogot kéne hazacsempészni, naná, hogy a seggébe feldugva. Az utolsó pillanatban, mielőtt kisétálna a reptérről: lebukik. Bizonyíték híján ürítenie kéne, ezért hat napos megfigyelés alatt tartják egy szállodában. Miközben nagyban szenved, hogy ebben a közel egy hétben még véletlenül se kukkantson ki a barna medve, a megbízó megpróbálja őt eltetetni láb alól.

Három lány egy tóparti házikóban szeretne eltölteni egy hétvégét, miután egyiküket megcsalta a barátja. Minden szép és jó, azonban nem tudják, hogy nem sokkal ezelőtt egy hordónyi mérgező, vegyi hulladék, történetesen egy zöld trutyi szabadult el a környéken, amelynek hatására a hódok vérszomjas zombikká változtak. Igen. Zombi hódok.

A brutálisan lemészárolt Porter-család egyetlen túlélője az anya, akinek elmondása szerint egy közel két méteres, szőrös, két lábon járó teremtmény marcangolta szét férjét, illetve kisfiát. A rendőrség szinte azonnal őrizetbe veszi a különc Talan Gwynek-et, akit az ügyvédnő Kate Moore vesz a szárnyai alá. Meggyőződése, hogy más dolgok vannak a háttérben, viszont a cselekmény hamarosan nem várt fordulatokat vesz.

Az önmagáról folyton többes szám első személyben beszélő Qohen Leth (Christoph Waltz) amolyan hacker-zseni, egymagában dolgozik otthonában, ami történetesen egy elhagyatott templom. Már nem akar semmit az élettől, csupán azt a bizonyos telefonhívást, amelyet megszállottan csak vár és vár, és ami talán megmagyarázza neki, mi is az élet értelme. Szomorú ezt így kijelenteni, de ezzel a filmmel Terry Gilliam önmaga árnyéka lett. A Brazil testvérfilmjeként beharangozott The Zero Theorem mindössze a rohadtul szürreális látvánnyal, valamint a disztópikus jövőképpel kapcsolódik Gilliam 1985-ös mesterművéhez.

Alvin (Paul Rudd) és Lance (Emile Hirsch) útvonal-festőként dolgoznak, a világ végétől még két köpésre, távol a nagy, de még a kisvárosok zajától is. Alvin Lance nővérével jár, de keveset találkoznak, mert a férfi folyton dolgozik egy jobb, közös jövő reményében, míg Lance hétvégente próbál magának nőt fogni, nem túl sikeres eredményekkel.

Miután egy biológiai fegyver, a Chimera rossz kezekbe kerül, Ethan Hunt-ra hárul a feladat, hogy visszaszerezze azt Sean Ambrose-tól. Kedvenc kémünk ekkor még nem tudja, hogy a Chimera tulajdonképpen egy halálos vírus, így muszáj beszervezni a buliba Ambrose volt csaját, hogy újra a rossz fiú kegyeibe férkőzve segítse az akciót. De nem is egy Mission: Impossible-film lenne, ha minden flottul menne.

London, Borough piac, átlagos hétköznap délelőtt, ahogy az első percekben láthatjuk. Majd hirtelen bomba robban, amely 120 ember halálát okozza. Ugrunk hat hónapot, amikor is közeledik az egyetlen gyanúsított tárgyalása. Mivel a vádlott védőügyvédje öngyilkos lesz, így Martin Rose (Eric Bana) veszi át a helyét. Kiderül, hogy a gyanúsított speciális ügyvédje nem más, mint Claudia Simmons-Howe (Rebecca Hall), akivel Martinnak nem szabadna kommunikálni, egykori viszonyukat pedig hétpecsétes titokként őrzik egymás közt. Martin, ahogy egyre mélyebbre ássa magát az ügyben, lassan egy összeesküvés nyomaira bukkan.

Jack Ryan, az Afganisztánban lesérült katona ajánlatot kap a CIA-től. A meló nem tűnik nagy eresztésnek, azonban a helyszínen, Oroszországban döbben rá, hogy itt bizony nem szarral gurigáznak, s mint kiderül - még időben: ügynök lett. Ha ez még nem lenne elég, egy olyan összeesküvés nyomaira bukkan, amelyek az egész világot fenyegetik.

Két egykori bokszoló, két rivális, egy rendezetlen számla még harminc évvel ezelőttről, de most talán pont kerül a dolgok végére. Hiszen ahogy az örök igazság is szól: van az a pénz. Az Olasz Csődör a Dühöngő Bika ellen. Stallone és De Niro már jócskán benne vannak a korban, de újra ringbe szálltak. És, hogy ki a jobb? Hidd el, a film végére minden érdekelni fog, csak ez az egyetlen tényező nem.

A szerencsétlen birkatenyésztő Albert Stark (Seth MacFarlane), miután kimagyarázza magát egy pisztolypárbaj alól, elég rendesen hoppon marad, barátnője (Amanda Seyfried) ugyanis kidobja őt. Nem telik el sok idő, megismerkedik Louise-szal (Charlize Theron), akiről ekkor még nem tudja, hogy valójában a hírhedt bandita, Chlinch (Liam Neeson) neje. Albert időközben párbajra hívja ki volt kedvese új párját (Neil Patrick Harris), Louise pedig felkészíti őt az egy hét múlva esedékes küzdelemre.

Mike Enslin kislánya halála után még a házassága is gallyra ment, ő pedig a munkájába menekül. Sikeres íróként azt a célt tűzte ki maga elé, hogy meglátogat minél több olyan helyet, ahol állítólag érzékeltek paranormális jelenségeket, hogy aztán ő majd jól lerántsa a leplet. Szkeptikus hozzáállásával indul el a New York-i Dolphon Hotel 1408-as számú szobájába. Történtek ott furcsa és megmagyarázhatatlan dolgok, ez neki bőven elég. Noha az igazgató minden erejével azon van, hogy lebeszélje róla az írót, ő hajthatatlan, és végül csak megkapja a kulcsot. Nem kellett volna.

Hasfelmetsző Jack történetét többször próbálták már vászonra vinni, sajnos azonban nem igen találni olyan filmet, ami megüti azt a bizonyos szintet. Pedig tényleg megérne végre egy rendes misét, hiszen a prostigyilkos Jack sztorija tulajdonképpen egy horrorba hajazó, sötét tónusú nyomozós történet. 1888-ban, Londonban a Whitechapel nyomornegyedben öt nőt gyilkolt meg, levelekkel bombázta a rendőrséget, és nem sikerült elkapni. Hiába, a 2001-es From Hell sem egy emlékezetes produkció. Ez is egy régi pótolnivalóm volt már, bíztam is benne valamennyire, de évek múltán jó eséllyel csak arra fogok emlékezni, hogy nem tetszett.

Tudod milyen érzés az, amikor eszed a popcornt a film közben, de folyton rá kell pillantanod a kukoricákra, mielőtt belenyúlnál, mert attól félsz, hogy a CGI-vér azt is belepte? Ha láttad az új 300-at, akkor biztosan tudod, miről beszélek. De még mielőtt belevágnék, tartozom egy vallomással: én annyira nem szerettem az első filmet sem. Egy sima, egyszer nézős, szórakoztató mozinak tartottam, de annyira már akkor sem voltam elájulva tőle, mint körülöttem szinte mindenki. Leborultam a látvány előtt is, ez tény, de amúgy nem kötött le túlságosan az összkép.

Kéne már egy jó horrorfilm. És valljuk be, jó horrorfilmek nem igazán készülnek, esetleg évről évre van egy vagy kettő, ami jobb, mint az átlag felhozatal. Persze ez is, mint minden más szubjektív, kinek mi jön ugye be, ki mitől fél, és lehet, hogy velem van a baj, de személy szerint már nagyon nehezen tudok rettegni filmtől. Az Oculus esetében konkrétan minden adott volt ahhoz, hogy végre megkapjuk az arcunkba a magunkét, és aláírom, hogy vannak jó megoldások benne, csak éppen minden horrorfilm alapja, a félelem az, ami elmarad.