The Babadook [2014]

Amelie és kisfia, a szinte kibírhatatlan viselkedési zavarral küszködő Samuel ketten tengetik mindennapjaikat. Az apa annak idején egy autóbalesetben vesztette életét, pont akkor, amikor a terhes feleségét szállította kórházba. A nő már hét éve nem képes túltenni magát a tragédián, és még Samuel sem könnyíti meg a dolgát a zavart természetével, raádásul a kisfiú a szobájában bújkáló szörnyetegtől is folyamatosan retteg. Miután egy Mister Babadook című, mondhatni igencsak rémisztő képeskönyv kerül hozzájuk, lassan Amelie is figyelmesebb lesz egyre furcsább dolgokra a házban.

A The Babadook úgy lett egy nem tipikus horror, hogy közben mégis ízig-vérig az. És erről a mai trend tehet. Szellemek, ördögűzés, trancsír, húscafatok. Akármerre nézünk a műfajon belül, folyamatosan arra a két-három kaptafára felhúzott, bármi nemű eredetiségtől mentes, ezerszer lerágott csontokat próbálják egy kis változtatással lenyomni a torkunkon. Kár szépíteni, ez így van. Hol van már egy jó kis The Sixth Sense kaliberű borzongás? Nos, ha a The Babadook nem is olyan mértékig, de nagyjából teljesíti is azt, még ha az alapkoncepció nem is ígér többet egy sima, mezei horrornál.

Mindez egyenesen Ausztráliából, egy első filmes rendezőnő, Jennifer Kent kezei közül, illetve tollából jött el hozzánk. Teljes mértékig tisztában volt vele, hogy a félelem nem egy baltás sorozatgyilkos, nem egy magától becsapódó ajtó, vagy a végletekig húzott, "semmisemtörténik"-jelenetsorok által fog eljönni hozzánk. Mégis tapintható feszültséggel, végtelenül rideg atmoszférával sikerült felruháznia filmjét, amelyben mindösszesen egy jump scared momentummal találkozhatsz, amikor tényleg megugrasz, és ezen kívül semmi olcsó horrorfilmes húzást nem fogsz benne találni.

Kent pontosan tudta, mit kell megmutatnia ahhoz, hogy valamicskét eleget tegyen a nézői kíváncsiságnak, de mégse legyen túl sok a lényegből. Hiszen a legfélelmetesebb az, amit nem látsz. De tudod, hogy valahol ott van.

És, hogy miért is nem lett a The Babadook tipikus horror, arról a mesterien felvezetett, kidolgozott, és nem utolsó sorban előadott emberi dráma is felelős. Legyen az az anya részéről fel nem dolgozott gyász, amely rátelepszik a mindennapokra, és még egy zavart természetű kisgyerek is megnehezíti a dolgokat. Igazi érzelmi hullámvasút ez, amelyen főképp a lejtő az, ami dominál.

Essie Davis pedig mesterien játszik Amelie szerepében: elhiszed neki, hogy nincs irigylésre méltó élete, ha szembe jönne veled az utcán, úgy, ahogy mondom: megsajnálnád. Noah Wiseman, mint Samuel nem egy könnyű eset: hiába tudod, hogy idegölő természete pusztán egy betegség eredménye, mégsem telik el öt olyan perc a filmben, amikor nem kívánod pokolra a kissrácot. A végére azonban - nekem legalábbis - megváltozott az álláspontom.

A The Babadook nem az eredetisége miatt jó, mert azt hozzá kell tenni, hogy történet terén ezúttal sem lépett szintet a műfaj. Maga a cselekmény olykor túl könnyen kiszámítható, és ez lehet az a bizonyos Achilles-sarka a filmnek, de ez még nem vesz el abból, hogy miért is volt szükség egy ilyen horrorra. Mert ritka az ilyen, ahol a borzongás és a dráma ennyire kéz a kézben jár. Mondhatni, kiegészítik egymást. Ahogy annak sok esetben lennie kéne.

7/10