Vademberek hajszája / Hunt for the Wilderpeople [2016]
Ricky (Julian Dennison) nem az a kimondottan jó gyerek, így korántsem egyszerű természetéből adódóan egyik nevelőszülőnél sem képes megmaradni hosszabb ideig. A gyermekvédelmisek a világtól elzárt farmra viszik, ahol Hec (Sam Neill) és Bella (Rima Te Wiata) gondjaira bízzák a tizenéves fiút, aki egyre inkább otthonosan kezdi magát érezni ebben a közegben. Mígnem egy váratlan tragédia miatt a hatóságok kénytelenek visszavenni a fiút, aki inkább a menekülést választja.
A Vademberek hajszája újfent az a film, amelynek megtekintése után csak vertem a fejem abba a bizonyos képzeletbeli falba: miért nem néztem én ezt meg tavaly? Annyira előkelő helye lett volna az év végi összegzésben. Ugyanígy jártam a Sing Street-nél is, de Taika Waititi (What We Do in the Shadows, hamarosan pedig Thor: Ragnarok) mozija talán még jobban megérintett: dramedy, de úgy, hogy mindkét egyveleget, a drámát és a komédiát is csúcsra járatja.
Keserédes történet, amely hiába szórja el mosolyogtató poénjait, közben azért mégis rátelepszik nézőjére a szomorú alapszituáció, de úgymond könnyít a helyzeten az az elképesztő helyzet, amelybe Ricky és Hec belekerültek. Különös koktél ez, és habár korántsem lehet ráfogni a spanyol viasz-effektust, Waititi mégis a legjobb arányokban tálalja mindezt. Lehet jó vagy rossz kedved, nem igényel különösebb hangulatot a film, a végére megteszi a maga dolgát.
Ha nem tudod, hogy az ott Sam Neill, elsőre fel sem ismerhető azzal a szakállal. Noha a kor is tette a dolgát, de a lényeg, hogy kiválóan hozza az öreg, mogorva, kissé magának való fickót. És persze a kis srácot alakító Julian Dennison úgyszintén remek, igazi kedvelhető gyerekszínész, a kettejük közti kémia pedig nem csak miattuk, de a forgatókönyv miatt is maximálisan működőképes.
De száz bejegyzésnek is egy a vége: lehetne tovább ragozni, hogy egyszerűségét tekintve mennyire remek darab, de akkor itt ülnék holnap reggelig. A Hunt for the Wilderpeople az a fajta film, amit kár kihagyni, mert szinte minden igényt kielégít - én biztos, hogy nem most láttam utoljára.
A Vademberek hajszája újfent az a film, amelynek megtekintése után csak vertem a fejem abba a bizonyos képzeletbeli falba: miért nem néztem én ezt meg tavaly? Annyira előkelő helye lett volna az év végi összegzésben. Ugyanígy jártam a Sing Street-nél is, de Taika Waititi (What We Do in the Shadows, hamarosan pedig Thor: Ragnarok) mozija talán még jobban megérintett: dramedy, de úgy, hogy mindkét egyveleget, a drámát és a komédiát is csúcsra járatja.
Keserédes történet, amely hiába szórja el mosolyogtató poénjait, közben azért mégis rátelepszik nézőjére a szomorú alapszituáció, de úgymond könnyít a helyzeten az az elképesztő helyzet, amelybe Ricky és Hec belekerültek. Különös koktél ez, és habár korántsem lehet ráfogni a spanyol viasz-effektust, Waititi mégis a legjobb arányokban tálalja mindezt. Lehet jó vagy rossz kedved, nem igényel különösebb hangulatot a film, a végére megteszi a maga dolgát.
Ha nem tudod, hogy az ott Sam Neill, elsőre fel sem ismerhető azzal a szakállal. Noha a kor is tette a dolgát, de a lényeg, hogy kiválóan hozza az öreg, mogorva, kissé magának való fickót. És persze a kis srácot alakító Julian Dennison úgyszintén remek, igazi kedvelhető gyerekszínész, a kettejük közti kémia pedig nem csak miattuk, de a forgatókönyv miatt is maximálisan működőképes.
De száz bejegyzésnek is egy a vége: lehetne tovább ragozni, hogy egyszerűségét tekintve mennyire remek darab, de akkor itt ülnék holnap reggelig. A Hunt for the Wilderpeople az a fajta film, amit kár kihagyni, mert szinte minden igényt kielégít - én biztos, hogy nem most láttam utoljára.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.