Durr, durr és csók / Kiss Kiss Bang Bang [2005]

Harry Lockhart piti bűnözőként kezdte, és valahol ennek, illetve egy ebből adódó fatális véletlennek köszönheti, hogy mostanra már a filmes biznisz ajtóit kopogtatja. Szerepére készülve a magándetektív, Gay Perry (Val Kilmer) mellé szegődik, ám mire észbe kapnak, máris egy zűrös ügy kellős közepén találják magukat.


Shane Black a megannyi remek (na jó, voltak kevésbé remekek is...) forgatókönyv után igen jól tette, hogy végül úgy döntött, kipróbálja magát rendezőként. Debütálásával egy igazán egyedülálló, neo-noir köntösbe bújtatott krimi-komédiát rántott össze, amely nem csak neki volt előrelépés, de a főszereplő Robert Downey Jr-nak is jól jött hánytatott sorsú karrierjét illetően. Amit pedig Downey azóta leművelt, az nyilván történelem...

A Kiss Kiss Bang Bang egyik legnagyobb erőssége a teljesen spontán fordulatokban rejlik, melyek nem kimondottan a cselekmény fontosabb részeihez köthetők, sokkal inkább az apróságok. Ennyire elborult narrációt talán egyetlen másik film sem volt képes produkálni. Nem a szokásos, mesélős előadásmóddal beszél hozzánk a főhős, hanem pont úgy, mintha ott ülne velünk szemben. Néha elrontja, néha visszateker, de van, hogy bevallja, mennyire szar egy narrátor is ő.


A váratlan helyzetek és szituációk teljesen random kerülnek az arcunk elé, amikor sok mindenre számítanánk, csak arra nem, hogy főhősünknek egy becsapódó ajtó vágja le az ujját, vagy amikor vizelés közben fedezi fel a fürdőszobában hagyott hullát, nagy ijedtségében lepisálja azt. Ilyen és ezekhez hasonló humorbombák szinte minden sarkon várnak ránk, amely elég rendesen görgeti előre az amúgy nem túl eredeti, szokványos krimi-cselekményt. Nem is a történet a lényeg, hanem maguk a karakterek, hogy mikor és mennyit bénáznak és, hogy ez milyen hatással van a nyomozás fejleményeire. Mindehhez hozzácsapódik a bravúros forgatókönyv, amelyben Shane Black nagyon odatette magát, főleg a párbeszédeket illetően. Így kell ezt csinálni, de hát van gyakorlata bőven a fickónak. A dialógusok pattognak, és könnyen megesik az is, hogy a nevetés miatt maradsz le egy következő verbális poénról.

Downey nagyon érezte a szerepét: laza, cool és egyenesen briliáns - nagy kár, hogy erről a figuráról azóta sem volt képes leszakadni maximálisan. Val Kilmer úgyszintén rendben volt, nagyon kellenének neki az ilyen szerepek. Megy neki a komédiázás bőven, és bár a csillaga már szinte sehol sincs, jó lenne még viszontlátni hasonló figurákban.

Így 11 év elteltével a Kiss Kiss Bang Bang még mindig egy teljesen üdítő szórakozás, amelynek szellemiségét Black maximális odaadással vitte tovább idén a Nice Guys-ban. Olyan film ez, ami időről időre újranézeti magát, mert egyszerűen fenomenális az a 100 perc, amit tartogat számunkra.


Nincsenek megjegyzések

Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.

Üzemeltető: Blogger.