Az álomcsapdába ragadva [Stephen King filmjei] - Borosta tollából
Az alábbi bejegyzés Borosta virtuális tintájából származik, fogadjátok szeretettel!
Az elmúlt hónapban úgy hozta az életem, hogy Stephen King életművének nagyobb részét megnézhettem. Az íróval való kapcsolatomat szemléltetendő még tizenéves koromban láttam néhány adaptációját (Kedvencek temetője, Sorvadj el, Hasznos holmik), akkor még a VHS fekete szalagján elém táruló "horrort" keresve. A lelkes fiatalkort követően csupán Stanley Kubrick életművével való megismerkedésemkor foglalkoztam áttételes módon S.K.-val (A ragyogás). A múlthónapig még egy-egy "következetlen" állomás volt (Az álomcsapda, Az eminens). De csupán néhány hete uralkodott el rajtam a kétségbe esés, hogy "S.K. filmet" akarok nézni.
Miért épp őt?
Mikor megannyi félelmetesebbnél-félelmetesebb, véresebbnél-véresebb film lát minden évben nap világot. S.K-ra, mint a nagy mesélőre vágyom. A filmjei legalább annyira drámák, mint borzongató filmek (lásd pl. Carrie esetében a horror elemek csupán a beilleszkedési zavarokkal küszködő fiatal lány lelkivilágának megismerésével vállnak valóban hatásossá, vagy Christine piros karosszériája is a felnőni vágyó fiatal kamasz szemében vonzó csupán).
S.K filmjeinek másik tanulsága, hogy a borzalom lehet nálunk ősibb (Sivatagi rémálom, A kárhozottak visszatérnek, Kárhozottak, Néha visszatérnek), teremtsük mi magunk őket (A köd, Végítélet) vagy érkezzen egy számunkra ismeretlen helyről (Az álomcsapda, Maximális túlhajtás, A rémkoppantók). De meg sem próbál elbújni előlünk. Mindvégig ott van, egyre nagyobb intenzitással (legyen szó a Langolierek időfaló lényeinek egyre közelebbről hallható zörgedelméről, vagy Az éjjeli pilóta után nyomozó bűnügyi riporter egyre sikeresebb kísérletéről, hogy nyomára akadjon a titokzatos gép vezetőjének, vagy arról a ködről, mely az élelmiszerboltot egyre jobban körül öleli).
Az egyetlen visszatartó erő csupán a saját tudatlanságba hajló kétkedésünk. A "hívők" kritikus számának elérésével emiatt olyan drasztikus az összeroppanás (az 1408 érdekes kivétel, mert ott csupán a kétkedő bestseller írónak kell beadni a derekát). A borzalomból való menekvés a gyermekkorban kapott adományban (Az álomcsapda, Az), vagy pedig egy új kiválasztott nép felemelkedésében keresendő (Végítélet, de furcsa ellenpélda erre, A köd befejezésében a "mózesi" hitetlenségre kárhoztatott apa figura).
Az elmúlt hónapban úgy hozta az életem, hogy Stephen King életművének nagyobb részét megnézhettem. Az íróval való kapcsolatomat szemléltetendő még tizenéves koromban láttam néhány adaptációját (Kedvencek temetője, Sorvadj el, Hasznos holmik), akkor még a VHS fekete szalagján elém táruló "horrort" keresve. A lelkes fiatalkort követően csupán Stanley Kubrick életművével való megismerkedésemkor foglalkoztam áttételes módon S.K.-val (A ragyogás). A múlthónapig még egy-egy "következetlen" állomás volt (Az álomcsapda, Az eminens). De csupán néhány hete uralkodott el rajtam a kétségbe esés, hogy "S.K. filmet" akarok nézni.
Miért épp őt?
Mikor megannyi félelmetesebbnél-félelmetesebb, véresebbnél-véresebb film lát minden évben nap világot. S.K-ra, mint a nagy mesélőre vágyom. A filmjei legalább annyira drámák, mint borzongató filmek (lásd pl. Carrie esetében a horror elemek csupán a beilleszkedési zavarokkal küszködő fiatal lány lelkivilágának megismerésével vállnak valóban hatásossá, vagy Christine piros karosszériája is a felnőni vágyó fiatal kamasz szemében vonzó csupán).
S.K filmjeinek másik tanulsága, hogy a borzalom lehet nálunk ősibb (Sivatagi rémálom, A kárhozottak visszatérnek, Kárhozottak, Néha visszatérnek), teremtsük mi magunk őket (A köd, Végítélet) vagy érkezzen egy számunkra ismeretlen helyről (Az álomcsapda, Maximális túlhajtás, A rémkoppantók). De meg sem próbál elbújni előlünk. Mindvégig ott van, egyre nagyobb intenzitással (legyen szó a Langolierek időfaló lényeinek egyre közelebbről hallható zörgedelméről, vagy Az éjjeli pilóta után nyomozó bűnügyi riporter egyre sikeresebb kísérletéről, hogy nyomára akadjon a titokzatos gép vezetőjének, vagy arról a ködről, mely az élelmiszerboltot egyre jobban körül öleli).
Az egyetlen visszatartó erő csupán a saját tudatlanságba hajló kétkedésünk. A "hívők" kritikus számának elérésével emiatt olyan drasztikus az összeroppanás (az 1408 érdekes kivétel, mert ott csupán a kétkedő bestseller írónak kell beadni a derekát). A borzalomból való menekvés a gyermekkorban kapott adományban (Az álomcsapda, Az), vagy pedig egy új kiválasztott nép felemelkedésében keresendő (Végítélet, de furcsa ellenpélda erre, A köd befejezésében a "mózesi" hitetlenségre kárhoztatott apa figura).
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.