Cujo [1983]

Stephen King sötét víziói az évtizedek során megannyi területet érintettek, legyen szó életre kelt autóról, farkasemberről, önmagát bohócnak álcázó entitásról, vagy épp szellemekről egy mindentől elzárt hotelben. Fantáziája kimeríthetetlen, legalábbis egy időben annak tűnt: a nyolcvanas években, amikor fénykorát élte. Ekkor jelent meg a Cujo is, amelyben az "ember legjobb barátja" mondást fordítja ki önmagából.


Mert mi van akkor, ha a hűséges, barátságos házi kedvenced egyszer csak ellened fordul? A kutyád, akivel kölcsönös volt a bizalom, most egy veszedelmes szörnyeteggé válik?

Cujo, a jámbor bernáthegyi azt teszi, amit mindig: nyulat kerget a mezőn. Ám ezúttal ennek a játéknak rossz vége lesz: egy odúba dugja fejét, egy denevér pedig megmarja az orrát. Cujo veszett lesz, szépen, lassan átalakul: a szelíd jószág már csak a múlt, egy vérengző fenevad lesz belőle.

A Cujo is olyan film, mint sok más, régi horror: annak idején sunyiban néztem meg, késő éjszaka fent maradtam, hogy láthassam. Ennek már legalább húsz éve, úgyhogy itt volt az ideje újrázni (és azt hiszem ideje lesz a könyvet elolvasni).


Az élmény igencsak vegyes. A film ugyanis két részre osztható: a szereplők bemutatása (ezzel együtt Cujo balesete, közvetlenül a nyitó jelenetben), valamint, ahogy a bernáthegyi elszabadul - mondanom sem kell, melyik az érdekesebb. A film nézése közben az első felét is könnyedén át lehet vészelni, ám visszatekintve, látva, hogy a játékidő második részében milyen horror tárul elénk, már furcsán emlékszünk vissza rá.

A Cujo kulcspontja egyértelműen az anya és kisgyermeke a kocsiban, amely körül a veszett kutya ólálkodik. És nem hajlandó ott hagyni őket. Az autó nem indul, Cujo egyre türelmetlenebb, nem egyszer veszíti el türelmét, és próbál bejutni a kocsiba... Ez az a fajta lelki terror, amit rossz nézni. Itt robban fel a film bombája, amely mindvégig ketyegett, olyan elmondhatatlanul feszült pillanatokat tárva elénk, hogy akaratlanul is ökölbe szorul a kezünk. Horrortörténeti jelenet, amelyből minden bizonnyal még a Vaksötét is merített a vége felé. Ez maga King, itt mutatkozik meg igazán a valódi arca.

Hogy melyik a nagyobb klasszikus, a könyv vagy a film, nem tudnám megmondani. Elég nagy kultusza van mindkettőnek, és bár nem olvastam a regényt, de a film is bőven megéri a pénzét, lassú expozíció ide vagy oda. Sajnos ez mellett nem tudtam elmenni, persze a karakter ábrázolás is fontos, de itt valahogy nem sikerült elkapnom a fonalat. Mindenesetre amit a végére kaptam, az kárpótolt.

Az eddigi Stephen King irományokért ide kattints!


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Top 10: Nyomozós filmek

10 elismert film, amiért nem rajongok

A magas ember / The Tall Man [2012]

Magyar Szuperhős Mesék – 2. szám