A dolog / The Thing [1982] - Carpenter klasszikusa 35 év után is büntet

Még anno, valamikor a kilencvenes évek elején, porbafingó koromban bukkantam rá otthon a megannyi VHS videókazetta között arra, hogy "Valami". Mivel már akkortájt szokásom volt esténként sunyiban fent maradni, hogy horrorfilmeket nézzek (így láttam a szinte teljes Péntek 13-szériát is), gondoltam, ilyen címmel nem valami vidám móka és kacagás fog rám várni. Így amikor lehetőségem nyílt rá, jól meg is néztem. Bár ott és akkor nem pontosan azt kaptam, amit vártam, mégis alaposan rám hozta a frászt.


Azóta háromszor láttam újra: legközelebb tinédzserkorom környékén, majd akkor, amikor az előzményfilmre vártunk 2011-ben. Legutóbb pedig az elmúlt hetekben váltottunk jegyet itthon, egy kissé felhős estén Carpenter klasszikusára.

Ahogyan 1979-ben Ridley Scott az idegen létforma elöli kilátástalanságot egy űrhajóra helyezte az Aliennel, addig a The Thing szereplőinek sem túl rózsás a helyzet: bár a Földön vannak, mégis az Antarktiszon, ahonnan nem szoktak emberek csak úgy hazasétálni. Egy amerikai kutatóállomás teszi a dolgát, nyugalmukat egy menekülő kutya, valamint egy őt üldöző norvég helikopter zavarja meg. A pilótának feltett szándéka, hogy megölje a kutyát, nem tudni miért, de az amcsik előbb végeznek a norvég fickóval, mintsem az végrehajtsa tervét. Néhányan a kutatóállomáson úgy döntenek, elindulnak a norvég bázisra megnézni, mi a fene történhetett ott. A helyszínre érkezve egy kegyetlen vérfürdő maradványaira bukkannak, ám ezzel még koránt sincs vége a borzalmaknak.


Carpenter nem a spanyol viaszt találta fel ezzel a mozijával, ugyanis bőven merített John W. Campbell: Who Goes There? című elbeszéléséből, de főleg az 1952-es The Thing from Another World című filmből. De mégis klasszikus lett, nem véletlenül, hiszen remekül kihasználták a helyszínt: a bezártság érzése, amely még akkor is fenyeget, ha kilépsz az állomásról. Nincs hova menned, vagy ha van is, halálra fagysz. És ami még ennél is jobban fokozza a feszültséget: nem tudni pontosan, a lény ki felett vette át az irányítást (külön poén, hogy John Carpenter, valamint a főszereplőt alakító Kurt Russell is azt nyilatkozták, hogy még ők sem tudják pontosan, mikor kiben van benne a dolog), ugyanis nem egy szimpla szörnnyel állnak szemben, hanem egy parazitával.

A szó szerint fagyos hangulatra csak még jobban rápakol ez az érzés, amelyre Ennio Morricone messze nem kedély dallamai fektetik a nagyobb súlyt, nem beszélve Dean Cundey operatőri munkájáról, amely a klasztrofób hangulatot fokozza, nem is akárhogyan. Nem semmi stáb, valljuk be: igazi nyolcvanas évek best of-ja.


De mi az, ami aztán feltette a pontot az i-re, illetve a habot erre a vértől fuldokló tortára? A trükkök, a maszkok, amelyek mai szemmel nézve is csak picit lógnak ki, '82-höz képest pedig elismerésre méltó módon készültek el. Nem finomkodtak egy percig sem: ezen jelenetek tocsognak a vértől, belső szervektől, és amit csak eltudsz képzelni. És bár az ilyen jelenetek mennyiségét nem túlozták el, cserébe amikor erre kerül a sor, akkor mindent mutatnak, minél tovább mutatják, hogy szörnyülködj, hogy a horror, mint műfaj elérje elsődleges célját: érezd magad szarul!

Bár korántsem egy hibátlan film (a legvégével mind a mai napig nem tudok kibékülni, és én magam azt az űrhajós nyitányt is feleslegesnek tartom), mégis a filmtörténelem egy kétségtelen klasszikusa, nem beszélve arról, hogyha az ember a sci-fi-horror kombinációkban gondolkozik, szinte azonnal rávágja ezt a mozit. És nem véletlenül: A dolog még 35 évvel később is félvállról megállja a helyét.


Nincsenek megjegyzések

Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.

Üzemeltető: Blogger.