The Room [2003] - A világ egyik legjobb rossz filmje

Vannak filmek, amelyek nem attól lesznek klasszikusok, mert annyira jók lennének, sőt: pont ellenkezőleg. Ebbe a kategóriába tartozik Ed Wood szinte teljes munkássága, de főleg a 9-es terv az űrből. Aztán ott van még a Troll 2, amelynek voltaképp semmi köze a simán csak rossz első részhez. A kultstátuszt nem pusztán annak köszönhetik, hogy pocsékra sikeredtek. Általában a készítők nem vették figyelembe, hogy amit és ahogyan csinálnak, az rossz, ők pedig véresen komolyan gondolták művüket. Ennek eredménye pedig az "annyira szar, hogy már szórakoztató" kategóriát szülte meg.


Pontosan ilyen a The Room is, amelyet 2003-ban egy bizonyos Tommy Wiseau hozott össze. De nem akárhogy. Írta, rendezte, producere volt, sőt: a főszerepet is magára osztotta - arról nem beszélve, hogy a saját portréja borítja be a plakátot. Az még hagyján, hogy Wiseau nem az a kimondottan fotogén alkat, de színészi teljesítményéhez hasonlót egy maximum ötéves kisgyerek produkál az óvodai előadáson - mondom ezt úgy, hogy ebben a hasonlatban egy cseppnyi túlzás nem volt.

Nem is tudom, hol kezdjem. A The Room hiába rossz, hiába eseménytelen, mégsem lehet fapofával, unottan végignézni, mert annyira lefolyik a képernyőről az amatőrség. Pedig a költségvetés hatmillió dollár volt, ami őszintén szólva nem látszik meg a végeredményen. Fapados hangulat, sokszor homevideó jellegű beállítások, világítások, arról nem is beszélve, hogy több jelenet játszódik a tetőn, ahol a háttér annyira kamu, amilyet még 2003-ban is ritka jelenség volt.


Van történet is, bár egy ilyen filmnél teljesen felesleges, másrészt pedig annyira egyhelyben stagnál, hogy az hihetetlen. A sztori főszereplője az üzletember Johnny, aki boldogan él menyasszonyával, Lisával. Illetve csak azt hiszi, hogy boldogan élnek: a nő már nem szerelmes a férfiba, helyette Johnny legjobb barátjára, Mark-ra vet szemet, és meg is csalja vőlegényét. És ennyi. Innentől jönnek dilemmák, moralizálások, de nem kell semmi komoly, világot megváltó gondolatra számítani: farzsebből előrángatott bölcsességek, unásig ismételt, buta párbeszédek, sokszor következetlen pillanatok váltják egymást, miközben Tommy Wiseau egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy minden egyes (!) jelenet közé elengedhetetlen néhány képkocka a városról. Azt is fontosnak tartotta, hogy legyen szex a filmben, ha kell, indokolatlanul sok. Így történhet az meg, hogy már a 26. percben a harmadik aktus veszi kezdetét - az más kérdés, hogy ennyire banálisan röhejes, esetlen szeretkezéseket sem látni sűrűn filmben.

De persze az alakítások (lehet így nevezni?) sem tesznek sokat hozzá: nem csak Wiseau, de a többiek is bődületesen pocsék, amatőr "színészek", akiknél még a reklámokban felbukkanó arcok is bőven tehetségesebbek. Egy normális filmben, ha valamelyik epizódszereplő ilyen unottan, gyengén muzsikál, az bántja az ember szemét, itt viszont mindenki annyira antitehetség, hogy az egész már komikus formát ölt.

Így lesz a The Room egy piszkosul szórakoztató darab a maga borzalmas módján. Furcsa ezt így leírni, és hiába ellentmondásos, így van. Ha valakinek eddig kimaradt, feltétlenül pótolja, mert ilyet nem gyakran szarik ki magából a filmipar. Plusz azért is javasolt a megtekintése, mert idén érkezik a James Franco-féle The Disaster Artist című darab, amely pont ennek a filmnek az elkészülését mutatja be (Franco lesz Wiseau), és biztosan jobb élmény lesz úgy nézni, ha láttuk az alapanyagot - akárcsak a 9-es terv és az Ed Wood esetében.


Nincsenek megjegyzések

Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.

Üzemeltető: Blogger.