Közelebb / Closer [2004]
Vannak a tipikus romantikus filmek. Amikor Tom Hanks összejön Meg Ryan-nel, amikor Zach Efronra hajt minden csaj, mondvacsinált bonyodalmakba ütköznek a kapcsolatok, majd végül összejönnek, smárolnak a naplementében - és stáblista. Az igazi limonádé mozik, amelyek a jól bejáratott úton viszik végig ugyanazt a klisés népvakítást. És néha akad pár olyan gyöngyszem, amely úgy, ahogy van, szembeköpi ezt a sablont, majd jól gyomorszájon vágja, sőt, miután az összegörnyedt a fájdalomtól, még orrba is rúgja. Ilyen a Closer.
Négy ember, akiknek sorsaik keresztezik egymást. Két férfi, két nő. Mondhatnám, hogy szerelmi négyszög, de abba már beletartozna a férfi a férfival téma, erről azonban szó sincs. Bár a Closer is ugyanúgy indít, mint akármelyik nyálas produkció, azonban nem telik el tíz perc, és máris tisztázódik, tulajdonképpen mivel is van dolgunk. Egy pattanásig feszült, maximálisan párbeszédekre épülő konfliktus-lavinára. Olyan intenzív, olyan erőteljes dialógusok visznek végig a játékidőn, hogy észre sem veszed, máris ráfüggtél, szinte csüngsz a karakterek szavain, miközben egyik szituációból csöppenünk át a másikba. Le lehetne zavarni annyival is a filmet, hogy mindenki egy szemét geci, ami amúgy igaz is, de a Closer szerencsére túllép ezen, és láthatjuk, hogyan lesz a vonzalomból szerelem, a szerelemből ráunás, majd végül gyűlölet. És talán pont a gyűlölet az, ami a leginkább dominál egy idő után. Fájdalmat okozni a másiknak. És a másiknak. De a harmadiknak is egyben. Oda és vissza.
Boldog pillanatok maximum elvétve találhatók, a Closer ugyanis a párkapcsolatok sötétebbik oldalára fókuszál. Dan (Jude Law), aki tulajdonképpen elindítja az egész bonyodalmat azzal, hogy megcsalja barátnőjét, Alice-t (Natalie Portman) Annával (Julia Roberts). Minderre fény derül, és nagyon hamar a képbe kerül Larry is (Clive Owen).
Mind a négy karaktert más miatt kedvelhetjük, illetve utálhatjuk egyszerre, de főleg az utóbbi. Őszintén szólva nem tartozom azok közé, akik vonzónak, vagy akár jó színésznőnek tartanák Julia Roberts-et. Eddig a pontig egyetlen alakításával sem győzött meg, de még csak a kisugárzásával sem - bevallom, szerintem inkább félelmetes az a széles mosoly, és ha valaha elképzeltem valahogy a blair-i boszorkányt, akkor mindig Juliára asszociáltam. Itt viszont kimerem jelenteni, hogy ide ő kellett. A film legemlékezetesebb jeleneteit azonban Clive Owen-nek köszönhetjük: a talpig férfi, az igazi macsó, száz százalék maszkulin, miközben egy rohadt szemétláda. Jude Law szintén remek választás volt, ahogyan Natalie Portman is, utóbbi egyébként a film talán legkedvelhetőbb karaktere. Ők négyen pedig nagyon durván elviszik a hátukon a filmet.
A Closer egyik nagy bravúrja továbbá, hogy bár több évet átölel a történet, ez még sincs a szánkba rágva. Nem látsz kiírást, miszerint ugrottunk volna az időben, helyette a dialógusokból következteted ki, hogy az előző jelenet óta eltelt néhány év. És ezt sikerült úgy beépíteni a párbeszédekbe, hogy nem a nézőnek szól ki, hanem egyszerűen csak belesimul, szóba kerül, de mintha mégsem veled akarná közölni, hogy mikor is járunk az időben.
Komolyabb cselekményekre nem kell számítani. Egyik jelenetből csöppenünk át a másikba, szereplőink orrvérzésig feszült beszélgetéseket, de főleg vitákat folytatnak egymással, amely előre hajtja a sztorit. Ennyi. És mégis, valami hihetetlen módon sikerült addiktív képkockákat elővarázsolni, mind a dialógusoknak, mind a színészi játékoknak hála. Ha tavaly a Gone Girl leszámolt a házasság intézményével, akkor a Closer 2004-ben nagyon másképp ugyan, de ugyanezt megtette a boldog párkapcsolat illúziójával.
Négy ember, akiknek sorsaik keresztezik egymást. Két férfi, két nő. Mondhatnám, hogy szerelmi négyszög, de abba már beletartozna a férfi a férfival téma, erről azonban szó sincs. Bár a Closer is ugyanúgy indít, mint akármelyik nyálas produkció, azonban nem telik el tíz perc, és máris tisztázódik, tulajdonképpen mivel is van dolgunk. Egy pattanásig feszült, maximálisan párbeszédekre épülő konfliktus-lavinára. Olyan intenzív, olyan erőteljes dialógusok visznek végig a játékidőn, hogy észre sem veszed, máris ráfüggtél, szinte csüngsz a karakterek szavain, miközben egyik szituációból csöppenünk át a másikba. Le lehetne zavarni annyival is a filmet, hogy mindenki egy szemét geci, ami amúgy igaz is, de a Closer szerencsére túllép ezen, és láthatjuk, hogyan lesz a vonzalomból szerelem, a szerelemből ráunás, majd végül gyűlölet. És talán pont a gyűlölet az, ami a leginkább dominál egy idő után. Fájdalmat okozni a másiknak. És a másiknak. De a harmadiknak is egyben. Oda és vissza.
Boldog pillanatok maximum elvétve találhatók, a Closer ugyanis a párkapcsolatok sötétebbik oldalára fókuszál. Dan (Jude Law), aki tulajdonképpen elindítja az egész bonyodalmat azzal, hogy megcsalja barátnőjét, Alice-t (Natalie Portman) Annával (Julia Roberts). Minderre fény derül, és nagyon hamar a képbe kerül Larry is (Clive Owen).
Mind a négy karaktert más miatt kedvelhetjük, illetve utálhatjuk egyszerre, de főleg az utóbbi. Őszintén szólva nem tartozom azok közé, akik vonzónak, vagy akár jó színésznőnek tartanák Julia Roberts-et. Eddig a pontig egyetlen alakításával sem győzött meg, de még csak a kisugárzásával sem - bevallom, szerintem inkább félelmetes az a széles mosoly, és ha valaha elképzeltem valahogy a blair-i boszorkányt, akkor mindig Juliára asszociáltam. Itt viszont kimerem jelenteni, hogy ide ő kellett. A film legemlékezetesebb jeleneteit azonban Clive Owen-nek köszönhetjük: a talpig férfi, az igazi macsó, száz százalék maszkulin, miközben egy rohadt szemétláda. Jude Law szintén remek választás volt, ahogyan Natalie Portman is, utóbbi egyébként a film talán legkedvelhetőbb karaktere. Ők négyen pedig nagyon durván elviszik a hátukon a filmet.
A Closer egyik nagy bravúrja továbbá, hogy bár több évet átölel a történet, ez még sincs a szánkba rágva. Nem látsz kiírást, miszerint ugrottunk volna az időben, helyette a dialógusokból következteted ki, hogy az előző jelenet óta eltelt néhány év. És ezt sikerült úgy beépíteni a párbeszédekbe, hogy nem a nézőnek szól ki, hanem egyszerűen csak belesimul, szóba kerül, de mintha mégsem veled akarná közölni, hogy mikor is járunk az időben.
Komolyabb cselekményekre nem kell számítani. Egyik jelenetből csöppenünk át a másikba, szereplőink orrvérzésig feszült beszélgetéseket, de főleg vitákat folytatnak egymással, amely előre hajtja a sztorit. Ennyi. És mégis, valami hihetetlen módon sikerült addiktív képkockákat elővarázsolni, mind a dialógusoknak, mind a színészi játékoknak hála. Ha tavaly a Gone Girl leszámolt a házasság intézményével, akkor a Closer 2004-ben nagyon másképp ugyan, de ugyanezt megtette a boldog párkapcsolat illúziójával.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.