Életrevalók / The Intouchables [2011]
Jó pár éve, hogy a dúsgazdag Philippe egy baleset következtében nyaktól lefelé lebénult. Most új ápolót keres maga mellé. A nehéz sorsú, színes bőrű Driss csak azért jelentkezik az állásra, hogy megkapja az aláírást arról, hogy megjelent, és így jár neki a segély. Philippe-nek megtetszik a srác stílusa, és amúgy is elege van a sok szakképzett ápolóból, így végül úgy dönt, felveszi a fiút. Kettejük közt szoros barátság alakul ki.
Időközben nem csak az utcagyerek Driss válik jobb emberré, de Philippe is úgymond "kilazul" mellette, elkezdi élvezni az életet, hiába van egy székhez kötve, ahonnan egy könyvet is csak fakanállal a szájában képes lapozni. Ráadásul igencsak imponál neki, hogy végre egy ápoló, aki nem kezeli őt mozgássérültként. Driss ugyanúgy nyújtja neki a telefont, ha az megszólal, mert egész egyszerűen megfeledkezik róla. Leforrázza a lábát, miközben azon csodálkozik, hogy Philippe ebből semmit sem érez, de még rokkant viccet is mesél neki.
És itt jön a képbe az Életrevalók legnagyobb erénye: a mozgássérültekkel való poénkodás. Mivel egy elképesztően polkorrekt világban élünk, ez iszonyatosan bevállalós dolog volt a készítő páros részéről, de meglépték, és ami a legcsodálatosabb az egészben: úgy működik, hogy nem botránkozol meg, nem szisszensz fel azon hőbörögve, hogy képzelik ezt. Hiszen ott van velünk egy mozgássérült szereplő, aki mindezeken még jól is szórakozik. Neki erre volt szüksége, és nem a szánalomra, amit évek óta kap. Driss által egy olyan világ nyílt meg neki, amelyre mindvégig vágyott, a srác pedig amellett, hogy ellátja teendőit, mellette még jól is szórakozik. Nagy vonalakban pedig pont ez a film üzenete is: fogadjuk el egymást, olyannak, amilyenek vagyunk.
Mindezt szinte végig egészen kellemes hangvétellel teszi. Noha valahol drámáról beszélünk az Életrevalók esetében, de sosem nyúl igazán mélyre, nem húz le minket és nem tartogat kimondottan katartikus pillanatokat. Hogy ez biztonsági játszma volt-e az író-rendező páros, Olivier Nakache és Eric Toledano részéről, vagy egész egyszerűen csak egy könnyed stílusú filmet akartak elkészíteni, nem tudni, mindenesetre a film végeztével nem is igazán éreztem annak hiányát, hogy az élettől is elmenjen a kedvem. Mert épp ellenkezőleg: a film egyszerűen inspirálóan tud hatni azokra, akik kezdenek kiábrándulni az emberiségből.
Mind a milliárdost alakító François Cluzet, mint az ápolót megformáló Omar Sy kiválóan ráéreztek szerepükre, és valahol ez teszi fel a koronát az Életrevalókra. 2011 óta tartom, hogy nem csak az egyik legjobb, legszebb, de az egyik legfontosabb film is, ami az elmúlt időben elkészült. És bizony Amerika erre is lecsapott: Bryan Cranston és Kevin Hart főszereplésével már alakulgat az a bizonyos remake.
Időközben nem csak az utcagyerek Driss válik jobb emberré, de Philippe is úgymond "kilazul" mellette, elkezdi élvezni az életet, hiába van egy székhez kötve, ahonnan egy könyvet is csak fakanállal a szájában képes lapozni. Ráadásul igencsak imponál neki, hogy végre egy ápoló, aki nem kezeli őt mozgássérültként. Driss ugyanúgy nyújtja neki a telefont, ha az megszólal, mert egész egyszerűen megfeledkezik róla. Leforrázza a lábát, miközben azon csodálkozik, hogy Philippe ebből semmit sem érez, de még rokkant viccet is mesél neki.
És itt jön a képbe az Életrevalók legnagyobb erénye: a mozgássérültekkel való poénkodás. Mivel egy elképesztően polkorrekt világban élünk, ez iszonyatosan bevállalós dolog volt a készítő páros részéről, de meglépték, és ami a legcsodálatosabb az egészben: úgy működik, hogy nem botránkozol meg, nem szisszensz fel azon hőbörögve, hogy képzelik ezt. Hiszen ott van velünk egy mozgássérült szereplő, aki mindezeken még jól is szórakozik. Neki erre volt szüksége, és nem a szánalomra, amit évek óta kap. Driss által egy olyan világ nyílt meg neki, amelyre mindvégig vágyott, a srác pedig amellett, hogy ellátja teendőit, mellette még jól is szórakozik. Nagy vonalakban pedig pont ez a film üzenete is: fogadjuk el egymást, olyannak, amilyenek vagyunk.
Mindezt szinte végig egészen kellemes hangvétellel teszi. Noha valahol drámáról beszélünk az Életrevalók esetében, de sosem nyúl igazán mélyre, nem húz le minket és nem tartogat kimondottan katartikus pillanatokat. Hogy ez biztonsági játszma volt-e az író-rendező páros, Olivier Nakache és Eric Toledano részéről, vagy egész egyszerűen csak egy könnyed stílusú filmet akartak elkészíteni, nem tudni, mindenesetre a film végeztével nem is igazán éreztem annak hiányát, hogy az élettől is elmenjen a kedvem. Mert épp ellenkezőleg: a film egyszerűen inspirálóan tud hatni azokra, akik kezdenek kiábrándulni az emberiségből.
Mind a milliárdost alakító François Cluzet, mint az ápolót megformáló Omar Sy kiválóan ráéreztek szerepükre, és valahol ez teszi fel a koronát az Életrevalókra. 2011 óta tartom, hogy nem csak az egyik legjobb, legszebb, de az egyik legfontosabb film is, ami az elmúlt időben elkészült. És bizony Amerika erre is lecsapott: Bryan Cranston és Kevin Hart főszereplésével már alakulgat az a bizonyos remake.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.