Zelig [1983]

Leonard Zelig (Woody Allen) csak alkalmazkodni szeretne, hogy elfogadják őt környezetében. Ennek hatására képes személyiséget váltani, akár pillanatok alatt, de nem úgy, ahogy azt te elsőre elképzeled: ha színes bőrűekkel társalog, akkor a bőre megváltozik, ha kövér emberekkel, akkor pocakot növeszt. Akcentust, rasszt, stílust képes váltani, igazi kaméleon. Nem véletlen, hogy a húszas, harmincas évek médiája nagyon felkapja Zelig-et.

1983-ban járunk, Woody Allen már túl van olyan filmeken, mint az Annie Hall vagy épp a Manhattan. Nagy meglepetésre a Zelig nem egy tipikus Allen-film, ezúttal nem a nagyvárosi, cinikus értelmiségit láthatjuk, aki őrlődik. A Zelig egy fiktív sztorit helyez dokumentarista stílusba, röviden egy mockumentary-filmet kapunk. Interjúk, eredeti felvételek a korai évekről, korhű zenékkel, mintha mi is ott járnánk, mintha egy ott és akkor készült anyagot néznénk.

Zelig átváltozásainak köszönhetően nagyon hamar a figyelem középpontjába kerül. Orvosok találgatják, mi a baja, mi lehet az oka mindennek. Mire vezethető vissza ez az egész kaméleon életmód? Miközben folynak a vizsgálatok, a média elképesztően felkapja hősünket, a popkultúra része lesz, dalok születnek róla, játékok, ajándéktárgyak, az emberek pedig Zelig-vicceket mesélnek egymásnak. És amíg tart mindez, a töretlen doktornő, Dr. Eudora Nesbitt Fletcher (Mia Farrow) egy vidéki házba viszi privát kezelésre Zeliget, ahol hosszú beszélgetéseket folytat vele. Szépen, lassacskán pedig kirajzolódik, mi okozza a férfi abszurd alkalmazkodó képességét.

Könnyen meglehet, hogy ez a dokumentarista kivitelezés túl hirtelen jöhet azoknak, akik a szokványos Allen-filmekhez vannak hozzászokva, de meg lehet nyugodni: a Zelig még így is zseniális. Egyrészt visszarepít a húszas évek Amerikájába: vérbeli korrajz, amelyhez Allen archív felvételeket sem volt rest felhasználni. Így láthatjuk Al Capone-t, Charlie Chaplin-t, sőt, még Adolf Hitlert is egy-egy jelenetben. Nem szabad kifelejteni továbbá, hogy a filmnek van egy narrátora, méghozzá Patrick Horgan, aki végigvezet minket ezen a történeten. Narrációjának stílusa úgyszintén a régi korok filmjeit, valamint felvételeit idézi meg. A kép sok esetben kopott, direkt hibás, hogy méginkább hitelesnek tűnjön a doku-hatás. De Allen szokás szerint a humort sem mellőzte, még a nagyon elborultat sem. Egy röpke jelenetben például azt láthatjuk, hogy Zelig egy bizonyos gyógyszer hatására a falon sétál.

Korhű, humoros, szellemes dokumentarista filmszatíra. Millió erénye van a Zelignek, amely ráadásul nem is hosszú (75 perc), és minden elismerésem Woody Allen-nek, hogy ezt a filmet így, ebben a formában összehozta.


Nincsenek megjegyzések

Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.

Üzemeltető: Blogger.