Pokolfajzat / Hellboy [2004]

Hellboyt Raszputyin teremtette a pokol tüzében, hogy a gonosz oldalán harcoljon. A II. világháború idején járunk, amikor egy tudós, Broom professzor, a Paranormális Kutatás és Védelem Hivatal alapítója rátalál a kis piros lényre, és fiaként neveli fel. Napjainkban Raszputyin visszatér, és történetesen a világot akarja. Ehhez pedig Pokolfajzatot is vissza kell csábítania.

Ha van valami, amihez Guillermo Del Toro nagyon is ért, az bizony a hangulat. És a dizájn, a stílus. Ezek egyvelegéből olyan atmoszférát képes varázsolni (nem teremteni, hanem varázsolni!), amely egyszerre mesebeli, ugyanakkor legalább annyira hátborzongató, kicsit közhelyesen mondva: darkos. A Hellboy esetében sincs ez másképp: a világ, az univerzum, amelyet Mike Mignola képregényéből vászonra adaptált, vizuálisan valami piszkosul erős, amelyhez remekül párosulnak a Marco Beltrami által komponált dallamok. Úgy merülünk el benne, hogy mégsincs az arcunkba tolva, mint például egy Sin City esetében.

Nagyon fasza lenne most azt mondani, hogy a Hellboy pozitívumainak mindez csak egy nagyon vékony szelete és annyi jóság vár még ránk a film közben, de sajnos nem ez az a képregény adaptáció, amit a kedvenceim közé sorolok. Elvagyok vele, tisztelem és becsülöm a bele fektetett munkát, nem tudnám ekézni, azonban a korrekt szintnél feljebb nem csúszott nálam. Pedig mennyi lehetőség volt benne, teúristen... Persze mellékesen muszáj megjegyeznem, hogy ezerszer inkább ez, mint egy Thor 2 vagy egy Csodálatos Pókember 2.

A végtelenül egyszerű történet csak egy dolog, láthattunk már ennél primitívebb sztorikat is, amelyek felett az adott filmben millió más jóság miatt szemet tudtunk hunyni, azonban a Hellboy nagyon sokat időzik el olyan dolgokon, minthogy a címszereplő szerelmes - oké, foglalkozzanak a karakterrel, de ez a szerelmi szál, pontosabban ahogy próbálták bemutatni, nálam eléggé aláásta az élményt. Tovább haladva, a főgonosz, történetesen Rasputyin simán csak harmatgyenge. És ez nem az őt alakító Karel Roden-en múlt, egyszerűen túl keveset foglalkoztak vele, és még a szintén nem túl erős fináléban sem kap túl sok teret az öreg. Pedig azért elég királyul hangzik, hogy a pokolban fogant nagy, piros vadállat összecsap magával Rasputyinnal...

Apropó, nagy, piros vadállat. Igen, Ron Perlman legalább annyira telitalálat választás volt erre a szerepre, mint Hugh Jackman Logan-nek, Downey Tony Stark-nak, vagy akár Depp Jack Sparrow-nak. Perlman nem csak külsőre volt abszolút helytálló, de az alakítása is nagyon durván adja. Nem egy színészóriás a fickó, de bizonyos karaktereket hibátlanul képes előadni, és ilyen Hellboy is.

A két óra, amíg tart a film, simán leköti az embert, hiába jó pár gebasz, ami befigyel közben, igazából mégsincs megállás. Del Toro remekül hozta a hangulatot, Perlman pedig a badass főhőst. Simán megértem, ha valakinek ez nagy kedvence, de engem személy szerint nem rántott be annyira, hogy egyszerűen csak egy korrekt szórakozásként emlékezzek rá.


Nincsenek megjegyzések

Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.

Üzemeltető: Blogger.