Jack Jack - Az igazi rocksztár az első próbán meghal [2008]
2007-ben Mester Tamás, Papp Szabolcs (Supernem), Tóth Tibi (Hooligans) és Ganxsta Zolee úgy döntöttek, hogy zenekart alapítanak, a próbák idejére összeköltöznek, és jó nagyokat buliznak. Galler András "Indián" pedig úgy gondolta, milyen nagy ötlet lenne mindezt rögzíteni. Így született meg a Jack Jack, mind a zenekar, mind a film - és egyik jobb, mint a másik.
Kezdjük az egyik legfontosabb kérdéssel: a felsorolt úriemberek közül nem kedveled valamelyiket? Talán egyiküket sem? Úgysem fogod elhinni, de ez egyáltalán nem probléma. Én magam annak idején úgy ültem neki, hogy a négy emberből kettő maximálisan hidegen hagyott. Most ott tartok, hogy a közelmúltban legalább tizedik alkalommal néztem újra a filmet.
A Jack Jack szerencsére nem áll meg abban, hogy a társaság zenél és bebaszik, erről szó sincs: az idillt, a beszélgetéseket, a zenélést és a hepajozást meg-megszakítja egy pszichiáterrel való beszélgetés, amelyben a tagok mind kitérnek a magánéletükre, a gyerekkorukra, a karrierjükre, a saját lényükre. Minderre azért volt szükség, hogy őszinték maradjanak, kibújjon a szög a zsákból, hogy az önfeledt próbák és állatkodások közepette megismerjük magukat az embereket is, aki a zenész mögött van.
És működik: ez a rockumentumfilm egyrészt kiváló hangulatot áraszt: süt belőle az önfeledtség, a zene iránti szeretet, miközben sziporkáznak a poénok, a jobbnál jobb beszólások. Csak mondom: Papp Szabi az, aki minden egyes mondatával, gesztusával ellopja a showt, miközben nem is törekszik rá, ő egyszerűen ilyen. A kémia, amely ezen négy ember között működik maximálisan átkúszik a képernyő másik oldalára. Nem csak nézed a filmet, de Te is ott vagy velük, Ganxsta Zolee-val iszod a whiskyt, miközben Mester Tamás penget valamit a gitárján és Papp Szabival röhögsz a Tóth Tibin.
Igen, ez a film ilyen, és ez is volt a cél. Hiszen ahogy az utolsó mondatok egyikében elhangzik: talán a nézők megértik, hogy a rockzenészek miért élnek úgy, ahogy. És mi megértettük. Vad rock and roll, whiskygőzös pillanatok, elképesztő humor: egy másfél órás extázis az, amit a Jack Jack nyújt Neked.
Kezdjük az egyik legfontosabb kérdéssel: a felsorolt úriemberek közül nem kedveled valamelyiket? Talán egyiküket sem? Úgysem fogod elhinni, de ez egyáltalán nem probléma. Én magam annak idején úgy ültem neki, hogy a négy emberből kettő maximálisan hidegen hagyott. Most ott tartok, hogy a közelmúltban legalább tizedik alkalommal néztem újra a filmet.
A Jack Jack szerencsére nem áll meg abban, hogy a társaság zenél és bebaszik, erről szó sincs: az idillt, a beszélgetéseket, a zenélést és a hepajozást meg-megszakítja egy pszichiáterrel való beszélgetés, amelyben a tagok mind kitérnek a magánéletükre, a gyerekkorukra, a karrierjükre, a saját lényükre. Minderre azért volt szükség, hogy őszinték maradjanak, kibújjon a szög a zsákból, hogy az önfeledt próbák és állatkodások közepette megismerjük magukat az embereket is, aki a zenész mögött van.
És működik: ez a rockumentumfilm egyrészt kiváló hangulatot áraszt: süt belőle az önfeledtség, a zene iránti szeretet, miközben sziporkáznak a poénok, a jobbnál jobb beszólások. Csak mondom: Papp Szabi az, aki minden egyes mondatával, gesztusával ellopja a showt, miközben nem is törekszik rá, ő egyszerűen ilyen. A kémia, amely ezen négy ember között működik maximálisan átkúszik a képernyő másik oldalára. Nem csak nézed a filmet, de Te is ott vagy velük, Ganxsta Zolee-val iszod a whiskyt, miközben Mester Tamás penget valamit a gitárján és Papp Szabival röhögsz a Tóth Tibin.
Igen, ez a film ilyen, és ez is volt a cél. Hiszen ahogy az utolsó mondatok egyikében elhangzik: talán a nézők megértik, hogy a rockzenészek miért élnek úgy, ahogy. És mi megértettük. Vad rock and roll, whiskygőzös pillanatok, elképesztő humor: egy másfél órás extázis az, amit a Jack Jack nyújt Neked.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.