Megmaradt Alice-nek / Still Alice [2014]
Dr. Alice Howland (Julianne Moore) mintaéletet él: szerető anya, jó feleség, nem utolsósorban pedig sikeres egyetemi professzor. Mondhatni, övé az amerikai álom, mígnem egy nap azon kapja magát, hogy elfelejt apróságokat. És így megy ez napról napra. Biztos, ami biztos, kivizsgáltatja magát, és kiderül, hogy Alzheimer-kórban szenved. Ráadásul annak is egy nagyon ritka fajtájáról van szó.
Igen, a film voltaképp ki is merül abban, hogy Alice fokozatosan épül le. Nem egy felemelő filmélményről beszélünk, ez gondolom nyilván lejött, főleg annak tudatában, hogy nagyjából képben vagyunk az Alzheimer-kórral kapcsolatban. Bár Alice próbál megmaradni régi önmagának, néha egy-két poént is elsüt, de még így is nagyon súlyos azt látni, ahogy a betegsége egyre ijesztőbb méreteket ölt.
Ahogy haladunk előre a filmben, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy a történetnek nincs konkrét kerete, inkább csak egy íve, az is a lejtőn lefelé vezető út, már ami Alice sorsát illeti. Nem, nem a film minőségére gondolok, hiszen még így is egy olyan mozit sikerült összehozni, amely nézeti magát, hiába ez a sanyarú sorsú ember, akinek mindig csak rosszabb lesz, mi mégis kitartunk.
Ennek egyik oka, hogy nagyon, de tényleg nagyon szépen van összerakva. Szépen, mindenféle giccs nélkül, kihegyezve az egészet egy masszívan életszagú, valóságos filmélményre. Ebben rejlik részben a Still Alice ereje.
A másik pedig Julianne Moore, aki ezen alakításért hazavihette azt a bizonyos Oscar-szobrot az idei díjátadón. Nem véletlenül. Bár hiányoznak azok a kimagasló Oscar-pillanatok, helyette egy szolid, méltóságteljes alakítást könyvelhet el magának, amely előtt valóban egy piszok nagy kalaplengetés jár. Napjaink egyik legjobb színésznőjéről beszélünk, ha azt mondom, Julianne Moore.
Bár a Still Alice nem magaslik ki különösebben a betegségekkel foglalkozó filmek közül, de kiválóan rávilágít arra, hogy az ember egész életében emlékeket gyűjt, és milyen borzasztó, ha szépen, fokozatosan veszíti el azokat. Mindez egy olyan főhősnővel, akit viszonylag fiatalon ért utol a kór. Zsebkendőket előkészíteni!
Igen, a film voltaképp ki is merül abban, hogy Alice fokozatosan épül le. Nem egy felemelő filmélményről beszélünk, ez gondolom nyilván lejött, főleg annak tudatában, hogy nagyjából képben vagyunk az Alzheimer-kórral kapcsolatban. Bár Alice próbál megmaradni régi önmagának, néha egy-két poént is elsüt, de még így is nagyon súlyos azt látni, ahogy a betegsége egyre ijesztőbb méreteket ölt.
Ahogy haladunk előre a filmben, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy a történetnek nincs konkrét kerete, inkább csak egy íve, az is a lejtőn lefelé vezető út, már ami Alice sorsát illeti. Nem, nem a film minőségére gondolok, hiszen még így is egy olyan mozit sikerült összehozni, amely nézeti magát, hiába ez a sanyarú sorsú ember, akinek mindig csak rosszabb lesz, mi mégis kitartunk.
Ennek egyik oka, hogy nagyon, de tényleg nagyon szépen van összerakva. Szépen, mindenféle giccs nélkül, kihegyezve az egészet egy masszívan életszagú, valóságos filmélményre. Ebben rejlik részben a Still Alice ereje.
A másik pedig Julianne Moore, aki ezen alakításért hazavihette azt a bizonyos Oscar-szobrot az idei díjátadón. Nem véletlenül. Bár hiányoznak azok a kimagasló Oscar-pillanatok, helyette egy szolid, méltóságteljes alakítást könyvelhet el magának, amely előtt valóban egy piszok nagy kalaplengetés jár. Napjaink egyik legjobb színésznőjéről beszélünk, ha azt mondom, Julianne Moore.
Bár a Still Alice nem magaslik ki különösebben a betegségekkel foglalkozó filmek közül, de kiválóan rávilágít arra, hogy az ember egész életében emlékeket gyűjt, és milyen borzasztó, ha szépen, fokozatosan veszíti el azokat. Mindez egy olyan főhősnővel, akit viszonylag fiatalon ért utol a kór. Zsebkendőket előkészíteni!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.