Bódulat / The Wackness [2008]

1994-ben járunk, a hip-hop az aranykorát éli. Főhősünk, Luke (Josh Peck) pedig megszállottja ennek a szubkultúrának. Plusz pénzt fű eladásokból szerez magának. Még a pszichiáterének (Ben Kingsley) is ezzel fizet. Otthon problémák vannak, szülei folyton marják egymást, és még az sem kizárt, hogy kilakoltatják őket. A srác egyre barátibb kapcsolatot kezd ápolni pszichiáterével, ezáltal közelebb kerül annak mostohalányához, akibe nem kicsit zúg bele végül.

Amikor pár éve megnéztem a Fifti-fiftit, tudtam, hogy Jonathan Levine munkásságra érdemes odafigyelni. Még akkor is, ha később az Eleven testek már nem szerepelt olyan jól, de gondoltam itt az ideje, hogy végül bepróbáljam egy korábbi, kevésbé ismert filmjét.

A The Wackness a humor, dráma, romantika hármasából épül fel, mindez teljesen fogyasztható tálalásban. A humor csak finoman, teljesen emberien van jelen, a dráma nem húz le teljesen, de nem is dob fel túlságosan, míg a romantika nem megy át csöpögős nyálba, nem rugaszkodik el a valóságtól és a giccstől sem kell tartanunk. Levine remek érzékkel adagolja nekünk mindezt, azonban nem mondom egy percig sem, hogy hibátlan alkotásról volna szó.

A forgatókönyv (szintén Levine jegyzi) ugyanis hagy némi kívánnivalót maga után: a közepe táján sajnos leül a cselekmény, és bár a végére újra elkapjuk a fonalat, de a játékidő végeztével volt némi hiányérzetem. Talán a lezárás, a történet kifutása miatt, amely amúgy nem feltétlenül csal mosolyt az arcunkra. Bár kétségtelen, hogy Levine itt sem élt a sablonokkal (na jó, talán csak egy hangyányit), és végig érezni, hogy ezt a filmet nem a nagy közönségnek szánta, hanem volt egy ötlete, amit meg akart valósítani. Mégsem éreztem azt, hogy ez a befejezés passzol a filmhez, így volt egy kis keserű szájíz utána.

Van a filmnek egy nagyon egyedi hangulata, ami elég sokat rápakol az összképre. Kilencvenes évek, nyár, hőség, negyven fok, nagyváros, rap-zene. Gyönyörűen fényképezett képkockákból nincs hiány. De ez csak a látszat, a felszín, hiszen közel sem ennyire felhőtlen filmmel van dolgunk. Hőseink ugyanis mind boldogtalan alakok, kezdve a magányos Luke-kal, folytatva a sort a pszichiáterével, aki már teljesen elhidegült feleségétől, és a felesége is tőle. Nincsenek irigylésre méltó sorsok és életek, ez akár a valóság is lehetne, amit Levine nagyszerű érzékkel mutat be nekünk. A filmben nem karakterek, hanem emberek vannak, akik a maguk módján próbálnak némi színt vinni a nem igazán boldog életükbe.

Josh Peck eleinte kissé furcsa választásnak bizonyult, de idővel sikerül megkedvelnünk a srácot. Mondjuk az első, unszimpatikusabb képhez sokat hozzátett a film eleji narrálás, amelyben nem tünteti fel magát egy igazán jó arcnak. De ahogy haladunk előre, úgy ismerjük meg őt egyre jobban és kezdünk vele azonosulni. A film egyértelmű nagyágyúja azonban Ben Kingsley. Az öreg füves doki, aki még mindig nem szakított a hippi-korszakával teljesen, fiatal, bulizós énjének egy darabkája most is ott van, és ha kell, átveszi az irányítást.

Nem hibátlan film a The Wackness, nem is tudnám mindenkinek ajánlani, de legalább nem egy tucatszar. Még ha nem is találja fel a spanyol viaszt, hiszen a filmbeli momentumokat már itt-ott láthattuk más produkciókban elszórva, de szépen adagolja nekünk ezeket, miközben ügyesen keveri a zsánereket.