Mission: Impossible [1996]

Az akciócsoport - hűen a nevéhez - akcióba lép: meg kell akadályozni, hogy egy volt orosz kém által
piacra dobott fekete lista rossz kezekbe kerüljön. Ezen listán ugyanis a világ legjobb titkos ügynökeinek nevei szerepelnek. Eleinte minden a terv szerint halad, mígnem beüt a gebasz: a küldetés során egyesével hullanak el az emberek. Egyedül Ethan Hunt (Tom Cruise) éli túl. Minden jel arra utal, hogy az egész akció egy csapda volt.

A hatvanas-hetvenes években futó sorozat alapján készült film egyik legnagyobb húzása talán az volt, hogy míg a sorozatban egy komplett akciócsoport tevékenykedett, addig az 1996-os mozifilmben tulajdonképpen cirka 20-25 perc alatt csökkent le a létszám, meghagyva egy állandó tagot. Egy név, akit azóta ha hallunk, azonnal Tom Cruise arcára asszociálunk, amint egy bombabiztos riasztóval ellátott teremben függeszkedik le, és imádkozik magában, hogy az a bizonyos izzadságcsepp még véletlenül se hagyja el a szemüvege lencséjét: Ethan Hunt.

Noha túlzás lenne azt mondani, hogy Cruise akciósztár lett, de tény, hogy a Mission: Impossible után érkeztek az olyan felkérések, mint a Collateral, a Különvélemény, de természetesen ott vannak még a film folytatásai is. Tom pedig fut. Mindig fut.

És, hogy milyen a film? Szintén egy olyan produkció, ahol nálam nagyon sokat nyom a lattba a nosztalgia. Nem töltöttem még be a kilencedik évemet, amikor a sulinkkal szembeni moziban egy bizonyos péntek délutánon, az utolsó óra után jegyet váltottam arra a filmre, aminek már a tíz másodperces tévéreklámjától is túltengett bennem az adrenalin, hiszen láttam, ahogy Tom Cruise, az a csávó az Esőemberből egy száguldó vonat tetején kapaszkodik valami cool zenére. A film után pedig - mondom: nyolc éves voltam - lesokkolva jöttem ki a moziból, tátott szájjal, és valami piszok happy voltam, hogy milyen moziélményem volt.

Eltelt tizennyolc év, az ember pedig akarva-akaratlan felfedezi a hibákat, megesik, hogy minden újra nézés alkalmával többet és többet. A Mission: Impossible nagy hibája, ennyi idős fejjel, ilyen sok lecsekkolt filmmel a hátam mögött, hogy túlságosan tipikus. Olyan tipikus kilencvenes évek. Magán hordozza például azokat a hibákat, amik annak idején még olyan menők, vagy csak szimplán elfogadhatóbbak voltak, mint mostanság, amikor nemes egyszerűséggel csak legyintünk rájuk. Nem mellesleg tartogat néhány unalmasabb pillanatot is. Persze könnyen meglehet, hogy ezt a negyedik újra nézés okozta hatás mondatja velem, de nem lehet elmenni mellette, hogy igen, ezen a filmen azért fogott az idő valamicskét.

Nem kifejezetten akciófilm, bár tény, hogy abban sincs hiány, de ez valahol inkább egy kémfilm. Sőt, az első bevetés néhány esetben már-már thriller-elemekkel is dolgozik. Lásd: Tom éjszaka, dupla gyilkosság a kapualjban. Igen, voltak jelenetek, nem is kevés, amikor Brian De Palma nagyon hozta a formáját.

De lehúzni a filmet...? Eszem ágában sincs. Jól szórakoztam, hiába figyelt be az idő vasfoga, hiába láttunk már jobb kém és/vagy akciófilmeket azóta, egyáltalán nem tartottam elfecsérelt időnek az újra nézést. Volt, hogy meglepett, némely jelenet milyen jól működik még mindig, hogy mennyire feszült, de akadt, amikor rácsodálkoztam, annyira semmilyen volt néhány momentum.

Négy évvel később jött a John Woo-féle folytatás, de azt majd máskor vesézzük ki.

7/10