A Ghost Story [2017]
Elég komoly várakozás előzte meg az A Ghost Story-t, hiszen nem egy szokványos szellemes cselekményt ígért. Ezt be is tartotta: a film nem horror, bár aki csak egy posztert látott előzőleg, az könnyen azt hiheti.
Mégis, akkor miről is van szó?
Adva van egy páros, Casey Affleck és Rooney Mara, akik együtt élnek egy házban. A férfi meghal, ám szellemként visszatér (egy klasszikus, már-már gyermeteg megoldással: fehér lepedővel leterítve), és külső szemlélőként nézi, hogyan változnak a dolgok azután, hogy ő eltávozott az élők sorából.
Nagyon nehéz belőni az A Ghost Story műfaját: romantika, de főleg dráma az, amely keveredik a természetfelettivel. Mindez egy nagyon is csalogató koktélt eredményez, ám tessék felkészülni, hogy ez a film nagyon, de nagyon feszegeti a határokat. Hosszú, elnyújtott snittek, van, hogy a végletekig feszítik a húrt. Ha van nyugodt, sehova nem siető film, akkor íme, az A Ghost Story megnyerte ezt a díjat. Mindez csak eleinte lehet zavaró, például amikor a gyászoló Rooney Mara egy ajándékba kapott pitét kezd el enni a konyhapult mellett állva, idővel pedig leül a földre, és ott folytatja az étkezést. Ez az a pont, ahol könnyen kiverheti a biztosítékot a film, hiszen nem akarod elhinni, hogy még mindig eszik, hogy ezt neked már sokadik perce, vágás nélkül kell végignézned. Bár megvan ennek a jelenetnek is a maga funkciója, és szerencsére a továbbiakban már okosabban kezelik a hosszúra nyúlt jeleneteket, de kapkodni egyszer sem fog a cselekmény.
Valahol eleinte ez zavart, dühített, hogy egy újabb önrejszolós, művészkedős fossal próbálják kiszúrni az ember szemét, ám idővel (hülyén hangzik, de) kicsit eggyé váltam a filmmel, és teljesen magába szippantott. Az álmos hangulat, a történet, miközben a főhős egy olyan szellem, akiről életében alig tudtunk meg pár infót, szellemként pedig egy lepedőt magára térítve álldogál egy helyben. És mégis működött: a kezdeti haragom elszállt, én pedig egy cseppet sem hétköznapi, ám annál gyönyörűbb élménnyel lettem gazdagabb.
Mégis, akkor miről is van szó?
Adva van egy páros, Casey Affleck és Rooney Mara, akik együtt élnek egy házban. A férfi meghal, ám szellemként visszatér (egy klasszikus, már-már gyermeteg megoldással: fehér lepedővel leterítve), és külső szemlélőként nézi, hogyan változnak a dolgok azután, hogy ő eltávozott az élők sorából.
Nagyon nehéz belőni az A Ghost Story műfaját: romantika, de főleg dráma az, amely keveredik a természetfelettivel. Mindez egy nagyon is csalogató koktélt eredményez, ám tessék felkészülni, hogy ez a film nagyon, de nagyon feszegeti a határokat. Hosszú, elnyújtott snittek, van, hogy a végletekig feszítik a húrt. Ha van nyugodt, sehova nem siető film, akkor íme, az A Ghost Story megnyerte ezt a díjat. Mindez csak eleinte lehet zavaró, például amikor a gyászoló Rooney Mara egy ajándékba kapott pitét kezd el enni a konyhapult mellett állva, idővel pedig leül a földre, és ott folytatja az étkezést. Ez az a pont, ahol könnyen kiverheti a biztosítékot a film, hiszen nem akarod elhinni, hogy még mindig eszik, hogy ezt neked már sokadik perce, vágás nélkül kell végignézned. Bár megvan ennek a jelenetnek is a maga funkciója, és szerencsére a továbbiakban már okosabban kezelik a hosszúra nyúlt jeleneteket, de kapkodni egyszer sem fog a cselekmény.
Valahol eleinte ez zavart, dühített, hogy egy újabb önrejszolós, művészkedős fossal próbálják kiszúrni az ember szemét, ám idővel (hülyén hangzik, de) kicsit eggyé váltam a filmmel, és teljesen magába szippantott. Az álmos hangulat, a történet, miközben a főhős egy olyan szellem, akiről életében alig tudtunk meg pár infót, szellemként pedig egy lepedőt magára térítve álldogál egy helyben. És mégis működött: a kezdeti haragom elszállt, én pedig egy cseppet sem hétköznapi, ám annál gyönyörűbb élménnyel lettem gazdagabb.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.