CREEPSHOW #7: Metró, internet, bentlakásos iskola

Ezúttal kisebb kihagyással érkezett meg az új Creepshow, szám szerint a hetedik. De a séma változatlan: három horrorfilm, röviden.

BORZONGÁS - HAJSZA A METRÓBAN / CREEP [2004]

A metró aluljáró, mint horror helyszín az egyik legnagyobb telitalálat, a Creep pedig ebből próbál kihozni valamit - sajnos csak próbál. Kate (Franka Potente) éppen hazafelé igyekszik egy buliból, amikor a szerelvény megáll, utastársát, az őt molesztáló kollégáját pedig elragadja valami. A lány kétségbeesetten próbál menekülni, mert az a valami éppen őt vette üldözőbe. Nagy kár ezért a filmért, mert a hangulat adott, a díszletek parádésak, és párszor sikerül felszisszenni a látottak közben, de a Creep mégsem lett jó film, erről pedig főleg az ostoba logikával felruházott karakterek tehetnek. Ha van film, amely közben jogosan kiabálsz a képernyő felé "ne arra menj!", "mit csinálsz, te idióta?" és hasonló mondatokat, akkor Christopher Smith (Triangle, Csapatleépítés) rendezése a legjobb alkalom arra. Sok-sok lehetőséget hordozott magában, ám ezeket nem igazán használja ki, nem mellesleg röpke játékideje ellenére még így is sikerül párszor unalomba fulladnia.

SMILEY [2012]

Smiley egy városi legenda. Ha a chatben beírsz egy bizonyos mondatot háromszor, akkor az illető, aki megkapta az üzeneteket, meghal. Mégpedig úgy, hogy megjelenik Smiley, és szépen kivégzi, amit te páholyból nézhetsz végig. De ez vajon a valóság, vagy csak az internet legnagyobb trollkodása? Természetesen választ kapunk a végén, de addig bizony végig kell ülnünk egy nagyon hosszú másfél órát. Mert a Smiley nem jó, sőt, mondhatni egyenesen pocsék darab: az egy dolog, hogy minden képkockáján átjön az olcsóság, de a forgatókönyv egy elnyújtott katasztrófa, a rendezés sokszor zavaróan borzalmas. A színészi alakításokra még az amatőr jelző is túl nagy bók lenne, arról nem is beszélve, hogy pár bakit is könnyen ki lehet szúrni. Tipikus szemétre való horror, ahol egyedül az ezerszer látott, milliméterre kiszámítható jump scare elemekkel próbálnak minket megijeszteni. A film végi "csavart" elnézve pedig csak röhögsz azon, hogy az első jelenete mekkora logikátlan baromság volt ennek tükrében.

THE BLACKCOAT'S DAUGHTER / FEBRUARY [2015]

A bramfordi katolikus lányiskolában a diákok mind mennek haza a szünidőre, két lányt kivéve, akikért nem jönnek a szüleik, és nem is tudják elérni őket. A nevelőnők társaságában maradnak, mígnem különös dolgok történnek az intézmény falain belül. Ha ez nem lenne elég, a film bedob még egy történetszálat, de ezt nem lövöm le. Érdekes, ahogy a két sztori alakul, mígnem összeáll egy egésszé. Szerencsére a cselekmény nem olyan irányba halad, amilyenre a szinopszis alapján belehet lőni: a film érdekes, és inkább a hangulatával próbál borzongatni. A probléma az, hogy Oz Perkins tetűlassú tempót választott arra, hogy elmesélje mindezt nekünk. Így nem árt felkészülni kiadós türelemmel, netalántán egy jó kis koffein adaggal ellátva szervezetünket. Mert az alapötlet jó, a hangulat szinte hibátlan, de én nem lepődök meg azon, hogy aki magát vízszintesbe téve néz filmet, az nagyon hamar nekiáll horkolni.