The Eyes of My Mother [2016]
Nicolas Pesce (első!) filmje után vakartam a fejem rendesen: horrorra vágytam, azt is kaptam, sőt: szerencsére sallangoktól és jól bejáratott kliséktől mentesen. Azonban filmélményként nagyon furcsa volt, erről pedig a távolságtartása tehet - bár ez kétségkívül szándékos volt.
Francisca a szüleivel él egy mindentől távol eső házban. Anyja szemsebész volt annak idején, lányát pedig már elég fiatalon beavatja a szakma rejtelmeibe, méghozzá a háznál tartott teheneken keresztül. Egy nap egy idegen jelenik meg a családnál, az ő felbukkanása pedig nem várt fordulatokhoz vezet, röviden: megdönti ennek a szörnyű dominónak az első darabkáját.
A The Eyes of My Mother pontosan az a film, amelynek szinopszisáról ennyit bőven elég tudnod. Nem a szokásos sémát követi, nincs eleje-közepe-vége, helyette Pesce három etapra bontotta a darabot, három kis történetszálat láthatunk Fransisca sorsáról. Ahogy azt említettem: nem könnyű darab, nagyon nehezen lehet csak legyűrni. Amolyan pokoljárás, amelynek hatására csak rápakolnak a fekete-fehér képkockák. Utólag visszagondolva ez a film egyszerűen nem működött volna ennyire hatásosan színesben. Főleg a hangulat az, amellyel nagyszerűen operál Pesce: súlyos, már-már rátelepszik az emberre, és szó sincs arról, hogy a játékidő végével mindez elfelejtődik. Pedig még csak azt sem mondhatjuk, hogy az erőszakot beletolják az arcodba: sokszor csak a végeredményt látjuk, máskor pedig mintha fél szemmel figyelnénk, milyen szörnyűségek zajlanak. Ott van a rémület, az ablak mögött, a pajtában vagy épp a másik szobában, de nem engedi, hogy odanézzünk. És ettől csak még félelmetesebb. Ha egy az egyben megmutatta volna az összes ilyen jelenetet, a film nagyon könnyen vált volna egy öncélú gore mozivá.
Ha ez pedig nem lenne elég, az operatőri munka is csak fokozza a feszengő hatást: néha csak le van téve a kamera, legyen az példának okáért egy ablak belső párkánya, ahol félig el van húzva a függöny, mi pedig innen figyelhetjük, hogy a távolodó szereplők mit művelnek, mi történik velük - és jobb az ilyen nem közelről látni.
De pont ezen pozitívumok miatt lesz ugyanakkor távolságtartó, amely valahol mégis elismerendő, hiszen messze nem lett tucathorror. Inkább amolyan lélekromboló produkció, amelynek mind a 76 percéből átüt a rémület. Ha csak a keményre szabott atmoszférája miatt jött be a tavalyi The VVitch, és készen állsz arra, hogy valami rápakoljon még jó néhány lapáttal, akkor ideje átadnod magad ennek a messze nem szokványos filmnek. Mert az igazi horror nem ugrik ki hirtelen a szekrényből, nem csapja rád az ajtót és nem üldöz egy nyári táborban macsétával. Az igazi horror napokkal később is veled marad, hogy szarul érezd magad.
Francisca a szüleivel él egy mindentől távol eső házban. Anyja szemsebész volt annak idején, lányát pedig már elég fiatalon beavatja a szakma rejtelmeibe, méghozzá a háznál tartott teheneken keresztül. Egy nap egy idegen jelenik meg a családnál, az ő felbukkanása pedig nem várt fordulatokhoz vezet, röviden: megdönti ennek a szörnyű dominónak az első darabkáját.
A The Eyes of My Mother pontosan az a film, amelynek szinopszisáról ennyit bőven elég tudnod. Nem a szokásos sémát követi, nincs eleje-közepe-vége, helyette Pesce három etapra bontotta a darabot, három kis történetszálat láthatunk Fransisca sorsáról. Ahogy azt említettem: nem könnyű darab, nagyon nehezen lehet csak legyűrni. Amolyan pokoljárás, amelynek hatására csak rápakolnak a fekete-fehér képkockák. Utólag visszagondolva ez a film egyszerűen nem működött volna ennyire hatásosan színesben. Főleg a hangulat az, amellyel nagyszerűen operál Pesce: súlyos, már-már rátelepszik az emberre, és szó sincs arról, hogy a játékidő végével mindez elfelejtődik. Pedig még csak azt sem mondhatjuk, hogy az erőszakot beletolják az arcodba: sokszor csak a végeredményt látjuk, máskor pedig mintha fél szemmel figyelnénk, milyen szörnyűségek zajlanak. Ott van a rémület, az ablak mögött, a pajtában vagy épp a másik szobában, de nem engedi, hogy odanézzünk. És ettől csak még félelmetesebb. Ha egy az egyben megmutatta volna az összes ilyen jelenetet, a film nagyon könnyen vált volna egy öncélú gore mozivá.
Ha ez pedig nem lenne elég, az operatőri munka is csak fokozza a feszengő hatást: néha csak le van téve a kamera, legyen az példának okáért egy ablak belső párkánya, ahol félig el van húzva a függöny, mi pedig innen figyelhetjük, hogy a távolodó szereplők mit művelnek, mi történik velük - és jobb az ilyen nem közelről látni.
De pont ezen pozitívumok miatt lesz ugyanakkor távolságtartó, amely valahol mégis elismerendő, hiszen messze nem lett tucathorror. Inkább amolyan lélekromboló produkció, amelynek mind a 76 percéből átüt a rémület. Ha csak a keményre szabott atmoszférája miatt jött be a tavalyi The VVitch, és készen állsz arra, hogy valami rápakoljon még jó néhány lapáttal, akkor ideje átadnod magad ennek a messze nem szokványos filmnek. Mert az igazi horror nem ugrik ki hirtelen a szekrényből, nem csapja rád az ajtót és nem üldöz egy nyári táborban macsétával. Az igazi horror napokkal később is veled marad, hogy szarul érezd magad.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.