The Eyes of My Mother [2016]

Nicolas Pesce (első!) filmje után vakartam a fejem rendesen: horrorra vágytam, azt is kaptam, sőt: szerencsére sallangoktól és jól bejáratott kliséktől mentesen. Azonban filmélményként nagyon furcsa volt, erről pedig a távolságtartása tehet - bár ez kétségkívül szándékos volt.


Francisca a szüleivel él egy mindentől távol eső házban. Anyja szemsebész volt annak idején, lányát pedig már elég fiatalon beavatja a szakma rejtelmeibe, méghozzá a háznál tartott teheneken keresztül. Egy nap egy idegen jelenik meg a családnál, az ő felbukkanása pedig nem várt fordulatokhoz vezet, röviden: megdönti ennek a szörnyű dominónak az első darabkáját.

A The Eyes of My Mother pontosan az a film, amelynek szinopszisáról ennyit bőven elég tudnod. Nem a szokásos sémát követi, nincs eleje-közepe-vége, helyette Pesce három etapra bontotta a darabot, három kis történetszálat láthatunk Fransisca sorsáról. Ahogy azt említettem: nem könnyű darab, nagyon nehezen lehet csak legyűrni. Amolyan pokoljárás, amelynek hatására csak rápakolnak a fekete-fehér képkockák. Utólag visszagondolva ez a film egyszerűen nem működött volna ennyire hatásosan színesben. Főleg a hangulat az, amellyel nagyszerűen operál Pesce: súlyos, már-már rátelepszik az emberre, és szó sincs arról, hogy a játékidő végével mindez elfelejtődik. Pedig még csak azt sem mondhatjuk, hogy az erőszakot beletolják az arcodba: sokszor csak a végeredményt látjuk, máskor pedig mintha fél szemmel figyelnénk, milyen szörnyűségek zajlanak. Ott van a rémület, az ablak mögött, a pajtában vagy épp a másik szobában, de nem engedi, hogy odanézzünk. És ettől csak még félelmetesebb. Ha egy az egyben megmutatta volna az összes ilyen jelenetet, a film nagyon könnyen vált volna egy öncélú gore mozivá.


Ha ez pedig nem lenne elég, az operatőri munka is csak fokozza a feszengő hatást: néha csak le van téve a kamera, legyen az példának okáért egy ablak belső párkánya, ahol félig el van húzva a függöny, mi pedig innen figyelhetjük, hogy a távolodó szereplők mit művelnek, mi történik velük - és jobb az ilyen nem közelről látni.

De pont ezen pozitívumok miatt lesz ugyanakkor távolságtartó, amely valahol mégis elismerendő, hiszen messze nem lett tucathorror. Inkább amolyan lélekromboló produkció, amelynek mind a 76 percéből átüt a rémület. Ha csak a keményre szabott atmoszférája miatt jött be a tavalyi The VVitch, és készen állsz arra, hogy valami rápakoljon még jó néhány lapáttal, akkor ideje átadnod magad ennek a messze nem szokványos filmnek. Mert az igazi horror nem ugrik ki hirtelen a szekrényből, nem csapja rád az ajtót és nem üldöz egy nyári táborban macsétával. Az igazi horror napokkal később is veled marad, hogy szarul érezd magad.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Top 10: Found Footage filmek

Közelebb / Closer [2004]

A ház hideg szíve / The Haunting [1963]

Exists [2014]