A lány a vonaton / The Girl on the Train [2016] - Az év kihagyott lehetősége?
Ismét egy világhírű bestseller került terítékre, amelyre még a "felkavaró" jelzőt sem voltak restek ráfogni. Noha magát a regényt nem olvastam, azért az előzetes meggyőzött arról, hogy ezt a filmet látni kell - igen, bevallom, egy új Gone Girl-t vártam, vagy valami ahhoz hasonlót.
Noha az első kritikák elrettentőek voltak, így kénytelen voltam visszább fogni az elvárásaimat, ami nagyon jót tett a filmnek. Voltaképp nincs sok baj a végeredménnyel, egész egyszerűen a rendezés az, ami amennyire csak lehetett, keresztbe tett úgy mindennek. A hangulat rendben van, a színészek brillíroznak, de még az eleinte zavaró, később értelmet nyerő időbeli ugrabugrákat is sikerült megszoknom. Ehhez a sztorihoz egy thriller mastermind rendező kellett volna.
Tata Taylor ugyanis úgy tűnik, képtelen bármiféle izgalmat filmje képkockáiba csiholni. Pedig ha van sztori, aminek illett volna a pulzusunkkal kedvére játszania, akkor az bizony A lány a vonaton. Ehelyett egy némileg vontatott, párszor egyenesen unalmas mozit kreált össze nekünk a manus, rengeteg olyan kihagyott lehetőséggel, olyan adrenalint érdemlő jelenettel, amelyek végül teljesen belesimultak a film nem túl vibráló mentalitásába.
A történet főszereplője Rachel (Emily Blunt), aki naponta ingázik vonattal Manhattanbe, elhaladva egy békés, nyugodt környék mentén, ahol egykoron ő maga is élt férjével, akivel a nő alkoholproblémái miatt végül szétmentek. Rachel egy pár házzal odébb élő párost szemel ki magának, akiknek a napi néhány pillanatra elkapott boldogságát igencsak megirigyli. Nevet ad nekik, saját kis történetet kreál hozzájuk, mígnem egyik nap egy idegen fickóval látja meg a pár női tagját - aki aztán nyomtalanul eltűnik.
A film innen kezd csak igazán érdekessé válni, nyernek értelmet a már az elején belengetett időbeli ugrálások, és igen, hiába minden negatívuma, az érdeklődést ha csak a maga módján is, de sikerül fenntartania - az más kérdés, hogy egy, a játékidő közepén elejtett mondat elég volt ahhoz, hogy gyorsan tovább gondoljam magamban a történéseket és fél perc alatt megfejtsem a rejtélyt, ami be is jött. De ez már az én bajom.
Emily Blunt elképesztő, mit alakít a megtört, alkoholista nő szerepében. Lehet a filmre bármit mondani, tegyük fel, hogy el is fogadom, de nem engedek abból, hogy Blunt kisasszony megint letett valamit az asztalra, amelyben csak tovább nőtt a szememben. Haley Bennett és Rebeca Ferguson úgyszintén rendben voltak, de a film egy másik kiemelkedő pontja Justin Theroux volt.
Kaszting, forgatókönyv, operatőri munka terén nagyon ott van a film. De sajnos ennyi. Egy gyakorlottabb, főleg thrillerekben jártas direktorral viszont akár egy modern klasszikus is születhetett volna. Így viszont egy csúnyán mellélőtt próbálkozás lett végül, de a mérleg még - ha nem is nagyon - így is a pozitív oldal felé billen.
Noha az első kritikák elrettentőek voltak, így kénytelen voltam visszább fogni az elvárásaimat, ami nagyon jót tett a filmnek. Voltaképp nincs sok baj a végeredménnyel, egész egyszerűen a rendezés az, ami amennyire csak lehetett, keresztbe tett úgy mindennek. A hangulat rendben van, a színészek brillíroznak, de még az eleinte zavaró, később értelmet nyerő időbeli ugrabugrákat is sikerült megszoknom. Ehhez a sztorihoz egy thriller mastermind rendező kellett volna.
Tata Taylor ugyanis úgy tűnik, képtelen bármiféle izgalmat filmje képkockáiba csiholni. Pedig ha van sztori, aminek illett volna a pulzusunkkal kedvére játszania, akkor az bizony A lány a vonaton. Ehelyett egy némileg vontatott, párszor egyenesen unalmas mozit kreált össze nekünk a manus, rengeteg olyan kihagyott lehetőséggel, olyan adrenalint érdemlő jelenettel, amelyek végül teljesen belesimultak a film nem túl vibráló mentalitásába.
A történet főszereplője Rachel (Emily Blunt), aki naponta ingázik vonattal Manhattanbe, elhaladva egy békés, nyugodt környék mentén, ahol egykoron ő maga is élt férjével, akivel a nő alkoholproblémái miatt végül szétmentek. Rachel egy pár házzal odébb élő párost szemel ki magának, akiknek a napi néhány pillanatra elkapott boldogságát igencsak megirigyli. Nevet ad nekik, saját kis történetet kreál hozzájuk, mígnem egyik nap egy idegen fickóval látja meg a pár női tagját - aki aztán nyomtalanul eltűnik.
A film innen kezd csak igazán érdekessé válni, nyernek értelmet a már az elején belengetett időbeli ugrálások, és igen, hiába minden negatívuma, az érdeklődést ha csak a maga módján is, de sikerül fenntartania - az más kérdés, hogy egy, a játékidő közepén elejtett mondat elég volt ahhoz, hogy gyorsan tovább gondoljam magamban a történéseket és fél perc alatt megfejtsem a rejtélyt, ami be is jött. De ez már az én bajom.
Emily Blunt elképesztő, mit alakít a megtört, alkoholista nő szerepében. Lehet a filmre bármit mondani, tegyük fel, hogy el is fogadom, de nem engedek abból, hogy Blunt kisasszony megint letett valamit az asztalra, amelyben csak tovább nőtt a szememben. Haley Bennett és Rebeca Ferguson úgyszintén rendben voltak, de a film egy másik kiemelkedő pontja Justin Theroux volt.
Kaszting, forgatókönyv, operatőri munka terén nagyon ott van a film. De sajnos ennyi. Egy gyakorlottabb, főleg thrillerekben jártas direktorral viszont akár egy modern klasszikus is születhetett volna. Így viszont egy csúnyán mellélőtt próbálkozás lett végül, de a mérleg még - ha nem is nagyon - így is a pozitív oldal felé billen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.