Fogd a pénzt és fuss! / Take the Money and Run [1969]

Virgil Starkwell (Woody Allen) piti bűnöző. Világéletében az volt. A csellózáson kívül máshoz nem is értett. Ebből állt az élete, egészen gyerekkorától kereste a bajt, másban ugyanis képtelen volt érvényesülni. Hiába találkozott élete szerelmével és lett közös gyerekük, valahonnan mindig pénzt kellett szereznie, Virgil pedig csak azt csinálta, amihez igazán értett.

A Fogd a pénzt és fuss nem más, mint Woody Allen második filmje. Szerkezetileg egy ál-dokumentarista kivitelezéssel van dolgunk, amit később a Zelig esetében is alkalmazott. A narrátor elmeséli nekünk Virgil Starkwell életét, de mivel összesen 80 percünk van mindenre, és bizony kitérünk a fiatal évekre is, így könnyen kilehet találni, hogy meglehetősen pattogósra sikerült a végeredmény. Egészen pontosan a legelső perctől a legutolsó képkockáig sodródik a film: nincs megállás egyetlen pillanatra sem, mindvégig sikerül tartani a lendületet, miközben egyik poénból csöppenünk bele a másikba.

Láthatjuk, ahogy Virgil a börtönből egy szappanból kifaragott pisztollyal próbál megszökni, de balszerencséjére éppen zuhog az eső, így a lefegyverzett őrökkel nem jut messzire. Vagy amikor rabtársai elfelejtenek neki szólni a szökésről. Ugyancsak az egyik legemlékezetesebb momentum, amikor Virgil fényes nappal lyukat vág egy ékszerbolt kirakatüvegén, de gondolja, ő beéri ennyivel is, és ahelyett, hogy benyúlna egy drága nyakláncért, így inkább elsétál a kis üveglappal. Hogy hamarabb szabadulhasson, önként jelentkezik egy kísérletre, amelynek mellékhatásaként néhány órára rabbivá változik. És... a... többi.

Mert ilyen és ehhez hasonló, már-már burleszkbe illő jelenetekből abszolút nincs hiány. Külön kis rövidfilmet érdemelne meg az a pár perc, amikor Virgil elmegy egy állásinterjúra, de végül megcserélődnek a szerepek, és a munkáltató lesz az, aki egy tízdolláros vigaszdíj kíséretében távozhat. Igen, sorolom itt a jobbnál jobb jeleneteket, mert a Fogd a pénzt és fuss valójában erről szól: egyik elborult szituáció követi a másikat, sziporkáznak a poénok, mind verbálisan, mind vizuálisan. Virgil egy igazi, semmirekellő tróger, aki soha nem vitte semmire az életben, még a bankban sem tudják rendesen elolvasni az általa odacsúsztatott cetlit, hogy itt most bankrablás fog történni. De mi mégis vele vagyunk mindvégig és szorítunk neki. Hiszen micsoda úriember az olyan, aki elmondása szerint, miután meglátta álmai asszonyát (természetesen előtte éppen kiakarta rabolni), tizenöt perccel később elakarta venni feleségül, de félóra múlva már nem is akarta elcsórni a tárcáját?

Egy tömény humorbomba, amit nagyon sikerül egyben tartania a dokumentarista megoldásnak, melynek során még Virgil szülei is megszólalnak - természetesen maszkban, mert szégyellik gyereküket. Woody Allen egy zseni, és ez már a hatvanas években bebizonyosodott, kapásból a második mozijával. Kötelező!

Végül, de nagyon nem utolsósorban: Janet Margolin valami elképesztően gyönyörű volt itt.


Nincsenek megjegyzések

Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.

Üzemeltető: Blogger.