A mandzsúriai jelölt / The Manchurian Candidate [1962]
Raymond Shaw a koreai háborúból Amerikába visszatérve még a Becsület érdemrendet is megkapja. Ünnepelt hős, aki életveszélyes helyzetekből húzta ki az embereit. Volt szakasztársainak azonban ugyanaz a visszatérő rémálma van, amelyben kísérleteznek rajtuk. Bennett Marco úgy dönt, a végére jár a dolognak, mi állhat a rémálmok hátterében, illetve miért nyilatkozik az osztagból mindenki pozitívan Raymond-ról, miközben tudat alatt egyáltalán nem kedvelik?
Van az az érzés, amikor nézel egy filmet és azon töprengsz, hogy milyen jó témája van, ám ehhez képest mennyire nem áll meg a film stabilan a lábain. A mandzsúriai jelölt közben pont ezen járt az agyam, hiába vált 2015-re már bőven elcsépeltté a kormányszintű összeesküvés tematikája, mégis egy érdekes szempontból járja körbe a témát, és még meg is fűszerezi itt-ott. De valahogy nem akar összeállni egy egésszé, és hogy ennél is pontosabb legyek: akármennyire is szerettem volna, nem sikerült elkapnom a film fonalát.
Lényegében egy paranoid filmről beszélünk, azonban pont a paranoia az, amely elveszik a részletekben. Lehet, hogy pusztán az idő nem tett jót A mandzsúriai jelöltnek, és ezért érezték szükségesnek remakelni 2004-ben Denzel Washington főszereplésével (nem láttam), mindenesetre az érdekes felütés egy nem éppen könnyen befogadható utat produkál addig a pontig, amikor is kiderül, mire ment ki a játék pontosan. A cselekmény elidőzik itt-ott, ahol nem feltétlenül kéne, egyszer komótosan csordogál, máskor valamivel azért csak kárpótol minket. Meglehetősen nyögvenyelős síkon haladunk előre, és bevallom, az utolsó fél óra már elég komoly fészkelődéssel párosult részemről.
Ellenben a színészek odatették magukat: a Shaw-t alakító Laurence Harvey kiváló, de itt van nekünk Frank Sinatra is, míg a női vonalat Janet Leigh erősíti. Mindhárman kiválóan hozzák, amit rájuk bíztak.
Klasszikus ide vagy oda, sajnos nem tudtam szeretni ezt a filmet. Pedig minden adott, amiért szeretnem kéne: politikai krimi, összeesküvés, ráadásul a régi kor filmjeit is előszeretettel próbálom be. Talán a magasra pakolt elvárások, talán az én szegénységi bizonyítványom, de személy szerint nem tudnám kifejezetten ajánlani A mandzsúriai jelöltet.
Van az az érzés, amikor nézel egy filmet és azon töprengsz, hogy milyen jó témája van, ám ehhez képest mennyire nem áll meg a film stabilan a lábain. A mandzsúriai jelölt közben pont ezen járt az agyam, hiába vált 2015-re már bőven elcsépeltté a kormányszintű összeesküvés tematikája, mégis egy érdekes szempontból járja körbe a témát, és még meg is fűszerezi itt-ott. De valahogy nem akar összeállni egy egésszé, és hogy ennél is pontosabb legyek: akármennyire is szerettem volna, nem sikerült elkapnom a film fonalát.
Lényegében egy paranoid filmről beszélünk, azonban pont a paranoia az, amely elveszik a részletekben. Lehet, hogy pusztán az idő nem tett jót A mandzsúriai jelöltnek, és ezért érezték szükségesnek remakelni 2004-ben Denzel Washington főszereplésével (nem láttam), mindenesetre az érdekes felütés egy nem éppen könnyen befogadható utat produkál addig a pontig, amikor is kiderül, mire ment ki a játék pontosan. A cselekmény elidőzik itt-ott, ahol nem feltétlenül kéne, egyszer komótosan csordogál, máskor valamivel azért csak kárpótol minket. Meglehetősen nyögvenyelős síkon haladunk előre, és bevallom, az utolsó fél óra már elég komoly fészkelődéssel párosult részemről.
Ellenben a színészek odatették magukat: a Shaw-t alakító Laurence Harvey kiváló, de itt van nekünk Frank Sinatra is, míg a női vonalat Janet Leigh erősíti. Mindhárman kiválóan hozzák, amit rájuk bíztak.
Klasszikus ide vagy oda, sajnos nem tudtam szeretni ezt a filmet. Pedig minden adott, amiért szeretnem kéne: politikai krimi, összeesküvés, ráadásul a régi kor filmjeit is előszeretettel próbálom be. Talán a magasra pakolt elvárások, talán az én szegénységi bizonyítványom, de személy szerint nem tudnám kifejezetten ajánlani A mandzsúriai jelöltet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.