Polisse [2011]
Nem egyszerű a párizsi gyermekvédelmi osztály élete. Nap, mint nap, rosszabbnál rosszabb megpróbáltatásokkal kell szembe nézniük. Ebbe a hivatásba nem lehet beleedződni. Mi pedig az ő mindennapjaikba nyerhetünk bepillantást.
Szülők által molesztált gyerekek, naiv fiatalok, elmebeteg anyuka által elrabolt csecsemő... Ez most csak egy töredéke volt annak, amit a Polisse felvonultat a maga tömény két órájában. Nem egyszerű menet, közel sem egy délutáni matiné, bizony vannak pillanatok, amelyek megkívánják a kötélből font idegeket.
A Polisse nem a szokványos filmkészítési formulát követi: nincs kerete, amolyan eleje-közepe-vége, inkább az epizodikus jelzővel lehetne illetni. Egyik ügyből csöppenünk a másikba, miközben hőseink magánéletét is láthatjuk, illetve azt, hogy hivatásuk milyen mértékig hat ki a civil életükre. És bár hiányzik a történet íve, de mindez mit sem ront az összképen, hiszen sikerül egy stabil filmként megállnia a lábán: a látottak precízen folynak egymásba, ezáltal pedig történjenek akármilyen meghökkentő dolgok a vásznon, a Polisse mégis nézeti magát.
Újabb bizonyíték arra, hogy milyen mocskos egy világban élünk. Gyermekével szexuális viszonyt folytató szülő hétköznapi természetességgel tesz beismerő vallomást, mondván, úgyis megússza, mert vannak kapcsolatai. Anyuka, aki sajátos módon tesz arról, hogy gyereke ne sírjon. Megzsarolt tinédzser lányok, és még sorolhatnám: a Polisse nem szarozik, ömleszti ránk a sok szart, amely nem fogja visszaadni az emberiségbe vetett hited. Nagyon nem.
De nem hibátlan filmről beszélünk: egyrészt a szereplők magánéleti problémái sokszor pusztán időhúzásnak bizonyultak - bár értettem, mit akarnak közölni. Hiszen egy ilyen munkában nincs olyan, hogy amint belépsz a lakásodba, kizárod azt, ami aznap történt. De egyszerűen annyira működött a film lényegi része, hogy sajnos nem tudtam hova tenni például a kibontakozó szerelmi szálat.
A Polisse beállt abba a sorba nálam, ahol helyet foglal például a De Behandeling, vagy a The Poughkeepsie Tapes: remek film, de az általa okozott sokk miatt nem igazán akarom többet látni.
Szülők által molesztált gyerekek, naiv fiatalok, elmebeteg anyuka által elrabolt csecsemő... Ez most csak egy töredéke volt annak, amit a Polisse felvonultat a maga tömény két órájában. Nem egyszerű menet, közel sem egy délutáni matiné, bizony vannak pillanatok, amelyek megkívánják a kötélből font idegeket.
A Polisse nem a szokványos filmkészítési formulát követi: nincs kerete, amolyan eleje-közepe-vége, inkább az epizodikus jelzővel lehetne illetni. Egyik ügyből csöppenünk a másikba, miközben hőseink magánéletét is láthatjuk, illetve azt, hogy hivatásuk milyen mértékig hat ki a civil életükre. És bár hiányzik a történet íve, de mindez mit sem ront az összképen, hiszen sikerül egy stabil filmként megállnia a lábán: a látottak precízen folynak egymásba, ezáltal pedig történjenek akármilyen meghökkentő dolgok a vásznon, a Polisse mégis nézeti magát.
Újabb bizonyíték arra, hogy milyen mocskos egy világban élünk. Gyermekével szexuális viszonyt folytató szülő hétköznapi természetességgel tesz beismerő vallomást, mondván, úgyis megússza, mert vannak kapcsolatai. Anyuka, aki sajátos módon tesz arról, hogy gyereke ne sírjon. Megzsarolt tinédzser lányok, és még sorolhatnám: a Polisse nem szarozik, ömleszti ránk a sok szart, amely nem fogja visszaadni az emberiségbe vetett hited. Nagyon nem.
De nem hibátlan filmről beszélünk: egyrészt a szereplők magánéleti problémái sokszor pusztán időhúzásnak bizonyultak - bár értettem, mit akarnak közölni. Hiszen egy ilyen munkában nincs olyan, hogy amint belépsz a lakásodba, kizárod azt, ami aznap történt. De egyszerűen annyira működött a film lényegi része, hogy sajnos nem tudtam hova tenni például a kibontakozó szerelmi szálat.
A Polisse beállt abba a sorba nálam, ahol helyet foglal például a De Behandeling, vagy a The Poughkeepsie Tapes: remek film, de az általa okozott sokk miatt nem igazán akarom többet látni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.