A Dark Song [2016]
Becsapós film ez a Dark Song: próbálja elhitetni, hogy itt egy nagyon eredeti horrorral lesz dolgunk, ami igen is felrúgja azokat a bizonyos sablonokat. Ezt egy darabig tartja is, ám végül csak belefutot azokba az átkozott klisékbe.
A történet szerint Sophia egy ritusra készül, hogy kapcsolatba lépjen halott gyermekével. Ehhez segítségül hívja a sajátos természetű Joseph-et, aki bár nem egy szimpatikus figura, mégis nagyon érti a dolgát, makacs természete pedig abból fakad, hogy minden erejével azon van, hogy ne kerüljön homokszem a gépezetbe.
A film első fele, de talán az első egy órája egy alapozás. Lassú, kimért, arról nem is beszélve, hogy eleinte nagyon nagy a képzavar, de lépésről lépésre tisztul ki minden, bontakozik ki a cselekmény, valamint a múlt rejtett titkai is a felszínre törnek.
Lényegében pont ez a bizonyos első szegmens az, amely érdekes, még ha nem is kiemelkedő, de jó nézni, ahogy a maga komótos módján halad előre. Elszólások, utalások, valamint maga a hangulat az, amely némi libabőrt okoz és teszi egy nagyon sajátos horrorrá a filmet. Aztán az egésznek fuccs, amikor elkezdődik a finálé, és lényegében ahogy lehet, elszúrják nekünk az egészet.
Nem azt mondom, hogy egy jobb lezárással az év horrorját kaptuk volna, de nem ilyen keserű szájízzel nyugtáztuk volna a látottakat. A filmben erősen dominál a dráma, amelyet a gyász alkot, és ez igencsak átérezhető mindvégig, rányomja bélyegét a képkockákra. Látszott, hogy próbáltak valami újat, újabbat, mást alkotni, de végül muszáj volt meghajolni a tucat horrorok előtt.
Bár így sem nevezhető elfecsérelt időnek, de a Dark Song valahol két szék közé a padlóra esett: hardcore horror-fanoknak túl light lesz, drámának viszont túlontúl misztikus, horrorisztikus.
A történet szerint Sophia egy ritusra készül, hogy kapcsolatba lépjen halott gyermekével. Ehhez segítségül hívja a sajátos természetű Joseph-et, aki bár nem egy szimpatikus figura, mégis nagyon érti a dolgát, makacs természete pedig abból fakad, hogy minden erejével azon van, hogy ne kerüljön homokszem a gépezetbe.
A film első fele, de talán az első egy órája egy alapozás. Lassú, kimért, arról nem is beszélve, hogy eleinte nagyon nagy a képzavar, de lépésről lépésre tisztul ki minden, bontakozik ki a cselekmény, valamint a múlt rejtett titkai is a felszínre törnek.
Lényegében pont ez a bizonyos első szegmens az, amely érdekes, még ha nem is kiemelkedő, de jó nézni, ahogy a maga komótos módján halad előre. Elszólások, utalások, valamint maga a hangulat az, amely némi libabőrt okoz és teszi egy nagyon sajátos horrorrá a filmet. Aztán az egésznek fuccs, amikor elkezdődik a finálé, és lényegében ahogy lehet, elszúrják nekünk az egészet.
Nem azt mondom, hogy egy jobb lezárással az év horrorját kaptuk volna, de nem ilyen keserű szájízzel nyugtáztuk volna a látottakat. A filmben erősen dominál a dráma, amelyet a gyász alkot, és ez igencsak átérezhető mindvégig, rányomja bélyegét a képkockákra. Látszott, hogy próbáltak valami újat, újabbat, mást alkotni, de végül muszáj volt meghajolni a tucat horrorok előtt.
Bár így sem nevezhető elfecsérelt időnek, de a Dark Song valahol két szék közé a padlóra esett: hardcore horror-fanoknak túl light lesz, drámának viszont túlontúl misztikus, horrorisztikus.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.