Hardcore Henry [2015]
Henry egy műtőasztalon tér magához. Nem emlékszik semmire, beszélni nem tud. Egy nő, akiről hamar kiderül, hogy a felesége, éppen művégtagokat csatol a testéhez. Megjelenik Akan és csatlósai, akiknek nem titkolt szándéka elkapni Henry-t. A férfi menekülni kezd, azonban félóránként fel kell magát töltenie. Segítője is akad Jimmy (Sharlto Copley) személyében, aki mindig más és más alteregó formájában jelenik meg. Irgalmatlan nagy mészárszék veszi kezdetét.
A Biting Elbows: Bad Motherfucker videoklip alapján készült Hardcore Henry egy teljes mértékig FPS-nézetű film, vagyis non-stop a főhős szemszögéből látjuk az eseményeket. Voltak már hasonló próbálkozások, például a Maniac vagy a Hotel Inferno esetében, de ennyire intenzív és minőségi élményt még sosem sikerült kihozni ebből a megvalósításból. Mindenféle túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy a Hardcore Henry olyan, mint egy önmagát irányító játék, élethű grafikával. Csak egy konzol hiányzik a néző kezéből.
Az más kérdés, hogy ezt a kivitelezést kinek mennyire képes megszokni a szeme? Mivel akciófilm, ráadásul a pörgősebb fajtából, így igen, sokat rázkódik a kamera, ráadásul mindez másfél órában kissé tömény tud lenni. Az igazat megvallva kellett körülbelül 15-20 perc, amíg teljes mértékig sikerült úgymond belekerülnöm a filmbe, megszoknom a látottakat és átadni magam az élménynek. Mert élmény az van, méghozzá olyan szintű hentelést kapunk Ilya Naishuller rendezésében, amelyet nem sok film vállalt be. Henry megy, Jimmy segít neki, az ellenség pedig halomra van gyilkolva.
Lényegében ennyi a film, a forgatókönyv egyszerű, mint egy faék. Ez valahol a hátránya is, mert bár hiába kapunk eleinte elképesztő akciójeleneteket, sajnos idővel már ebben sem lesz képes újat mutatni: amit először körbeleng az újdonság varázsa, az a film második felére kissé önismétlővé válik. Szerencsére azonban mindig jön egy Sharlto Copley, vagy anarchista punk, beszívott hippi, hajléktalan vagy nagy szakállú motoros személyében, hogy feldobja a jelenetet. Az biztos, hogy élete legjobb alakításait nyújtja ezekben a röpke kis szerepekben, hihetetlenül sokoldalú egy színész.
Bár örültem, hogy láthattam és élveztem, mégsem volt maradéktalan az élmény: elképesztő nagy respekt, hogy ezt így sikerült összehozni, de itt-ott lehetett volna rövidíteni a játékidőn és picivel jobban kihasználni az FPS-nézet adta lehetőségeket. Kár kihagyni, de remélem nem jut a found footage műfaj sorsára ez a fajta megvalósítás és kapunk évente 3-4 ilyen formulát.
A Biting Elbows: Bad Motherfucker videoklip alapján készült Hardcore Henry egy teljes mértékig FPS-nézetű film, vagyis non-stop a főhős szemszögéből látjuk az eseményeket. Voltak már hasonló próbálkozások, például a Maniac vagy a Hotel Inferno esetében, de ennyire intenzív és minőségi élményt még sosem sikerült kihozni ebből a megvalósításból. Mindenféle túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy a Hardcore Henry olyan, mint egy önmagát irányító játék, élethű grafikával. Csak egy konzol hiányzik a néző kezéből.
Az más kérdés, hogy ezt a kivitelezést kinek mennyire képes megszokni a szeme? Mivel akciófilm, ráadásul a pörgősebb fajtából, így igen, sokat rázkódik a kamera, ráadásul mindez másfél órában kissé tömény tud lenni. Az igazat megvallva kellett körülbelül 15-20 perc, amíg teljes mértékig sikerült úgymond belekerülnöm a filmbe, megszoknom a látottakat és átadni magam az élménynek. Mert élmény az van, méghozzá olyan szintű hentelést kapunk Ilya Naishuller rendezésében, amelyet nem sok film vállalt be. Henry megy, Jimmy segít neki, az ellenség pedig halomra van gyilkolva.
Lényegében ennyi a film, a forgatókönyv egyszerű, mint egy faék. Ez valahol a hátránya is, mert bár hiába kapunk eleinte elképesztő akciójeleneteket, sajnos idővel már ebben sem lesz képes újat mutatni: amit először körbeleng az újdonság varázsa, az a film második felére kissé önismétlővé válik. Szerencsére azonban mindig jön egy Sharlto Copley, vagy anarchista punk, beszívott hippi, hajléktalan vagy nagy szakállú motoros személyében, hogy feldobja a jelenetet. Az biztos, hogy élete legjobb alakításait nyújtja ezekben a röpke kis szerepekben, hihetetlenül sokoldalú egy színész.
Bár örültem, hogy láthattam és élveztem, mégsem volt maradéktalan az élmény: elképesztő nagy respekt, hogy ezt így sikerült összehozni, de itt-ott lehetett volna rövidíteni a játékidőn és picivel jobban kihasználni az FPS-nézet adta lehetőségeket. Kár kihagyni, de remélem nem jut a found footage műfaj sorsára ez a fajta megvalósítás és kapunk évente 3-4 ilyen formulát.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.