Ave, Cézár! / Hail, Caesar! [2016]
Előrebocsátom, hogy valahányszor felüti a fejét egy hír a következő Coen-filmről, az nálam automatikusan felkerül a megnézendő filmek listájára. Ez sajnos nem mindig sül el jól, ahogyan az Ave, Cézár! esetében sem tudtam nagyon eldönteni, pontosan miről is akart filmet forgatni a testvérpár...
Hogy az ötvenes évek hollywoodi korlenyomatáról a maguk sajátos módján, az már egyszer biztos. Ezt maximálisan teljesítették is: szinte ott érzed magad a korabeli díszletek közt, a hangulat, a ruhák, a frizurák, úgy egy az egyben minden nagyon a helyén van. A gond az, hogy Coenék elvesztek a részletekben. Koherens egész helyett inkább amolyan szkeccsfilmet kapunk, amely nem igazán akar összeállni még a végére sem. Megvannak a maga pillanatai, amelyekre fogunk majd emlékezni (az a bizonyos tánc Channing Tatummal konkrétan az év jelenete!), kisebb bonyodalmak és félreértések, de még karaktereket is sikerült kidolgozni úgy, hogy azok jellemet kapjanak, azonban pont a film lényegi részét hagyták el: a gördülékeny cselekményt.
Itt van a színészek titkos támogatója, Eddie Mannix (Josh Brolin), az elrabolt sztár, Baird Whitlock (George Clooney), a díva DeeAnna Moran (Scarlett Johansson), de még a tájszólásával csak hazai, western környezetben boldoguló színész, Hobie Doyle (Alden Ehrenreich) is. Mindannyian elbírnának egy saját filmet, annyira nagyszerűen vannak megírva, eljátszva a kissé "coenesen" eltúlzott alakításokkal, de együtt, egy vásznon, egy történetben mégis túl sok hal ez ebben a tengerben.
A fricska, a görbetükör, ahogyan az várható, és Coenéket tekintve elvárható volt, most is a helyén van, ezúttal sem tagadták meg önmagukat. Nálam viszont elvérzett a film azzal, hogy maga az összkép csak gyenge lábakon áll meg a lábán és mintha hiányzott volna belőle valami, ami ezt az egészet egyben tartja. Vicces, szórakoztató is tud lenni, de hiába a sztárparádé és a stílusos rendezés, ez bizony nem lesz újranézős darab.
Hogy az ötvenes évek hollywoodi korlenyomatáról a maguk sajátos módján, az már egyszer biztos. Ezt maximálisan teljesítették is: szinte ott érzed magad a korabeli díszletek közt, a hangulat, a ruhák, a frizurák, úgy egy az egyben minden nagyon a helyén van. A gond az, hogy Coenék elvesztek a részletekben. Koherens egész helyett inkább amolyan szkeccsfilmet kapunk, amely nem igazán akar összeállni még a végére sem. Megvannak a maga pillanatai, amelyekre fogunk majd emlékezni (az a bizonyos tánc Channing Tatummal konkrétan az év jelenete!), kisebb bonyodalmak és félreértések, de még karaktereket is sikerült kidolgozni úgy, hogy azok jellemet kapjanak, azonban pont a film lényegi részét hagyták el: a gördülékeny cselekményt.
Itt van a színészek titkos támogatója, Eddie Mannix (Josh Brolin), az elrabolt sztár, Baird Whitlock (George Clooney), a díva DeeAnna Moran (Scarlett Johansson), de még a tájszólásával csak hazai, western környezetben boldoguló színész, Hobie Doyle (Alden Ehrenreich) is. Mindannyian elbírnának egy saját filmet, annyira nagyszerűen vannak megírva, eljátszva a kissé "coenesen" eltúlzott alakításokkal, de együtt, egy vásznon, egy történetben mégis túl sok hal ez ebben a tengerben.
A fricska, a görbetükör, ahogyan az várható, és Coenéket tekintve elvárható volt, most is a helyén van, ezúttal sem tagadták meg önmagukat. Nálam viszont elvérzett a film azzal, hogy maga az összkép csak gyenge lábakon áll meg a lábán és mintha hiányzott volna belőle valami, ami ezt az egészet egyben tartja. Vicces, szórakoztató is tud lenni, de hiába a sztárparádé és a stílusos rendezés, ez bizony nem lesz újranézős darab.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.