Star Wars: Az utolsó Jedik / Star Wars: Episode VIII - The Last Jedi [2017]

Nem kevés bosszankodással, ám annál is nagyobb csalódottsággal hagytam el a mozitermet. Megvan az a South Park rész, amikor a fiúk felrántják magukat a régi klasszikusok meggyalázásán? Hasonló gondolatok kavarognak a fejemben, még ha nem is szóról szóra ugyanaz történt, mint amit Cartman-ék megéltek, azért bőven pipa voltam Hollywoodra.


Az utolsó Jedik ígéretesen indul, és szó se róla, vannak igencsak felejthetetlen pillanatai, de ez a Star Wars nekem már nem okozott gyermeki lelkesedést. Nem kúszott könny a szemem sarkába, nem ültem tátott szájjal, de ami a legfájóbb: nem tudtam elmerülni benne. Pedig volt rá két és fél órája, ezalatt pedig gondoskodott arról (ám arról maximálisan), hogy végérvényesen elveszítse velem a fonalat.

Ha 2017-ben ezt jelenti a Star Wars, akkor köszönöm az elmúlt 40 évet, itt és most végeztünk.

Pedig minden esélye megvolt rá, hogy tisztességesen tovább vigye azt, amit Az ébredő erőben megalapozott. Ehelyett sok esetben elbagatelizálta a sztorit, néha olyan jelenetekkel rukkolt elő, hogy nem akartam hinni a szememnek, és akaratlanul is a tenyerembe temettem az arcom csalódottságomban. Tény és való, voltak igazi, übercool Star Wars-momentumok, amelyek egy normális keretbe ágyazva hatalmasat ütöttek volna, ám a megannyi marhaság miatt engem már a játékidő közben jócskán elvesztettek. Így élvezni sem tudtam maradéktalanul azt, amit látok, és aminek a papírforma szerint tetszenie kellett volna.


A félreértések elkerülése végett: Star Wars rajongó vagyok. Kiskorom óta imádom. Az első trilógiát rongyosra néztem, és mind a mai napig, az év bármelyik percében szívesen újra nézem. Az ébredő erő is bejött, úgy felültem a nosztalgia-vonatra, hogy az valami döbbenet. A Zsivány Egyes már kevésbé tetszett, de másodjára már az is jobban adta. És igen, vártam a nyolcadik részt. Mert jó pár dologban hoppon hagytak minket legutóbb, ahogy azt illik. És most jött a koppanás.

A történet néha csak tömény izzadságszaggal halad előre. A humorfaktor valami hihetetlenül bugyuta, ráadásul nem spóroltak vele. Egyedül a porgok voltak viccesek, illetve volt egy, kb. Monty Python-szerű poén, de minden más próbálkozás inkább volt kínos, mintsem vicces. Gyermekkori hősünk, Luke várva várt felbukkanása instant libabőr, körülbelül három másodpercig. Onnantól vele sem bántak kesztyűs kézzel - amennyire vártam Az ébredő erő befejezése után, most annyira rossz volt nézni. És most jön a pláne: nem egy, de rögtön két olyan jelenet is volt a filmben, hogy mindenféle túlzás nélkül elgondolkoztam azon, hogy oké, én itt és most felkelek és kisétálok. Ha a Jedi visszatér táncolós jelenetét Jabbánál kikéred magadnak, akkor itt most kapsz egy legalább annyira vércikit.


A legjobb hasonlat talán az lenne úgy cakk-pakk az egész filmre, mint amikor nagyon vársz valamit, és a nagy várakozás közepette álmodsz róla valami rosszat. Valami hülyeséget. Valami szürreálisat. De ez most nem álom, hanem Az utolsó Jedik. Mérhetetlenül szomorú vagyok, és valahol ős rajongóként ki is kérem magamnak. Tudom, változnak az idők, más kell a népnek, és nem kell, nem szabad ugyanazt várni, mint régen. De mindentől eltekintve, ha kivesszük a Star Wars univerzumból, még külön filmként is bőven vannak bajok vele.

És bár a befejezés (nem a legutolsó jelenet, az megint minek kellett...) egy egészen érdekes záródarabra hívja fel a figyelmet, a még tomboló elkeseredettségem miatt perpillanat egy laza vállvonás kíséretében minden zokszó nélkül kihagynám a kilencedik részt. Persze addig még van két év. Sok csillag lehull addig a galaxisban, az én hozzáállásom is változhat, viszont az biztos, hogy az év abszolút csalódása nálam Az utolsó Jedik.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Manhattanre leszáll az éj / Night Falls on Manhattan [1996]

Top 10: Nyomozós filmek

Megan is Missing [2011]

Top 10: Kedvenc időutazós filmek