Prometheus [2012]
2012-ben hatalmas várakozás előzte meg a Prometheust: Ridley Scott az Alien-filmek univerzumában forgat egy merőben más mozit. Több se kellett, minden rajongó tűkön ülve várta, mivel rukkol elő az öreg. A fogadtatás viszont nagyon felemás lett, valljuk be: a kritikai elismerés várakozáson alul teljesített. És bár rengeteg jó dologgal kecsegtet a film, sajnos tényleg messze nem hibátlan.
2093-ban járunk, amikor a Weyland Corp expedíciót indít az LV-223-as bolygóra, hogy választ találjanak az örök kérdésekre: honnan jöttünk, kik vagyunk, kik teremtettek minket, és miért? A Prometheus fedélzetén van két régész, Elizabeth Shaw (Noomi Rapace) és Charlie Holloway (Logan Marshall-Green), akik a Föld különböző pontjain azonos barlangrajzokat fedeztek fel, amelyek óriási lényekről szólnak, akik távoli égitestek felé mutatnak.
Hiába ígérte Ridley Scott, hogy a Prometheussal előzményfilmet kíván készíteni, ez csak félig lett igaz: noha az első Alien-film előtt játszódik, de inkább csak annak univerzumában foglal helyet, és ahelyett, hogy kérdéseket válaszolna meg, csak gyarapította azokat. Mert kérdések akadnak bőven, ez pedig egyrészt a forgatókönyvnek, másfelől pedig a látszólag rossz vágásnak köszönhető. Mert érezhető, hogy sok-sok anyag kikerült a végső változatból, sok helyen hézagos a film, magyarázatok hiányában távoztunk a moziteremből, arról nem is beszélve, hogy néhány karakter (akik ráadásul tudósok, képzett, intelligens emberek elvileg) mennyire logikátlanul képes cselekedni.
Hiszen hiába vagy biológus, ha egy idegen bolygón jársz, és egy sötét barlangban bóklászol, majd felüti a fejét egy kígyószerű lény, aki első blikkre rosszban sántikál, az az alap, hogy odahajolsz, mondván milyen aranyos, és gügyögsz neki, mint egy kisgyereknek. Biztos nem fog megtámadni. Biztos nem.
Vannak problémák a filmmel, nem is kevés. Ellenben minden más rendben van: a látvány, a hangulat valami elképesztőre sikeredett. A díszletek, a fenyegetettség, a misztikum, amely körülöleli a légkört, nagyon ott van a topon, nem mellesleg ebben a filmben kapjuk meg az eddigi legjobb androidot: hiába volt jó Bishop, a Michael Fassbender által megformált David sokkal jobb karakter, és ez nem csak Fassbender kiváló alakításának köszönhető, hanem szimplán csak jobban volt megírva. Noomi Rapace szintén jó volt, bár nem lett belőle új Ripley, de tisztességgel elvitte a hátán, amit el kellett. Mellettük még Idris Elba karaktere az, akire emlékezni fogunk. Noha könnyen lehet, hogy nem volt neki kihívás, de találó mondatok voltak a szájába adva.
Ezen felül, ami hatalmas erény: sokszor hiába kaotikus, amit látunk, mégsem unalmas egyetlen pillanatra sem. Végig pörög, maximum a zavarossága az, amely kiakasztó lehet. Könnyen lehetett volna egy kimondottan jó film a Prometheus, ha nem akarják valami úton-módon, foggal-körömmel összeragasztani az Alien-filmekkel. Ha simán csak elindítanak egy új történetfolyamot, amelyben kapunk pár apró utalást, sokkal boldogabbak lennénk. Viszont hiába a sok fent leírt negatívum, második megtekintésre mégis engedékenyebb voltam. Tudtam, mire számítsak, így egy valamivel pozitívabb élményt tudhattam magam mögött, mint anno 5 éve.
2093-ban járunk, amikor a Weyland Corp expedíciót indít az LV-223-as bolygóra, hogy választ találjanak az örök kérdésekre: honnan jöttünk, kik vagyunk, kik teremtettek minket, és miért? A Prometheus fedélzetén van két régész, Elizabeth Shaw (Noomi Rapace) és Charlie Holloway (Logan Marshall-Green), akik a Föld különböző pontjain azonos barlangrajzokat fedeztek fel, amelyek óriási lényekről szólnak, akik távoli égitestek felé mutatnak.
Hiába ígérte Ridley Scott, hogy a Prometheussal előzményfilmet kíván készíteni, ez csak félig lett igaz: noha az első Alien-film előtt játszódik, de inkább csak annak univerzumában foglal helyet, és ahelyett, hogy kérdéseket válaszolna meg, csak gyarapította azokat. Mert kérdések akadnak bőven, ez pedig egyrészt a forgatókönyvnek, másfelől pedig a látszólag rossz vágásnak köszönhető. Mert érezhető, hogy sok-sok anyag kikerült a végső változatból, sok helyen hézagos a film, magyarázatok hiányában távoztunk a moziteremből, arról nem is beszélve, hogy néhány karakter (akik ráadásul tudósok, képzett, intelligens emberek elvileg) mennyire logikátlanul képes cselekedni.
Hiszen hiába vagy biológus, ha egy idegen bolygón jársz, és egy sötét barlangban bóklászol, majd felüti a fejét egy kígyószerű lény, aki első blikkre rosszban sántikál, az az alap, hogy odahajolsz, mondván milyen aranyos, és gügyögsz neki, mint egy kisgyereknek. Biztos nem fog megtámadni. Biztos nem.
Vannak problémák a filmmel, nem is kevés. Ellenben minden más rendben van: a látvány, a hangulat valami elképesztőre sikeredett. A díszletek, a fenyegetettség, a misztikum, amely körülöleli a légkört, nagyon ott van a topon, nem mellesleg ebben a filmben kapjuk meg az eddigi legjobb androidot: hiába volt jó Bishop, a Michael Fassbender által megformált David sokkal jobb karakter, és ez nem csak Fassbender kiváló alakításának köszönhető, hanem szimplán csak jobban volt megírva. Noomi Rapace szintén jó volt, bár nem lett belőle új Ripley, de tisztességgel elvitte a hátán, amit el kellett. Mellettük még Idris Elba karaktere az, akire emlékezni fogunk. Noha könnyen lehet, hogy nem volt neki kihívás, de találó mondatok voltak a szájába adva.
Ezen felül, ami hatalmas erény: sokszor hiába kaotikus, amit látunk, mégsem unalmas egyetlen pillanatra sem. Végig pörög, maximum a zavarossága az, amely kiakasztó lehet. Könnyen lehetett volna egy kimondottan jó film a Prometheus, ha nem akarják valami úton-módon, foggal-körömmel összeragasztani az Alien-filmekkel. Ha simán csak elindítanak egy új történetfolyamot, amelyben kapunk pár apró utalást, sokkal boldogabbak lennénk. Viszont hiába a sok fent leírt negatívum, második megtekintésre mégis engedékenyebb voltam. Tudtam, mire számítsak, így egy valamivel pozitívabb élményt tudhattam magam mögött, mint anno 5 éve.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.