Amadeus [1984]

Salieri a tanult zseni. Mozart a született zseni. Salieri a kifinomult úriember. Mozart a hedonista csúszómászó.




Antonio Salieri (F. Murray Abraham) alkut kötött Istennel: ő mindvégig hű szolgája marad, cserébe a legjobb zeneszerző akar lenni a világon. A férfi megannyi tanulás és képzés után szinte mindent elér, amiről csak álmodhat, még a királyi udvarban zeneszerzőjének is felfogadják. Ám ekkor belép a képbe Mozart. Tehetsége zsigerből jön, nincs szüksége tanulásra, gyakorlásra, nála ez ösztönös. És sokkal jobb, mint Salieri, aki ezt pontosan tudja. Látja, hogy ez a trehány, bunkó alak micsoda tálentum, és, hogy ő ebből szinte semmit sem fog fel, olyan jól elvan a mulatozással és a nőkkel. Salieri felbontja az Istennel kötött egyezséget, és úgy dönt, ahol csak tud, keresztbe tesz Mozartnak.

De nem ilyen egyszerű a helyzet. Salieri amilyen mélyen megveti Mozartot, közben legalább annyira imádja is. Minden egyes előadásán megjelenik, csodálattal és egyben megvetéssel tekint rá. Nem érti, miért kaphatott pont ez az ember ilyen tehetséget? Miközben pedig Mozart folyamatosan Salierihez járkál segítségért, tanácsért, a férfi szinte állandóan keresztbe tesz neki, ám ebből a naiv zeneszerző mit sem fog fel.

Milos Forman nem egy és nem kettő bravúros filmmel büszkélkedhet, elég csak megemlíteni a Hair-t, a Larry Flynt-et, vagy ott van a Száll a kakukk fészkére is. Én mégis bátran ki merem jelenteni, hogy pályája csúcsa bizony az Amadeus. Mondom ezt úgy, hogy mind a klasszikus zenétől, mind a kosztümös filmektől a falra tudok mászni. Egyik sem az én világom, azonban Forman egy olyan erejű mozit pakolt le a nyolcvanas években, amelynél még ez a két tényező sem lehet elrettentő példa.


Nehéz egy olyan filmről írni, ahol tényleg minden a helyén van, de A-tól Z-ig abszolút hibátlan az összkép. Az Amadeus egy igazán intenzív, sodró lendületű élmény, kiváló párbeszédekkel, remekül megírt és megrendezett jelenetekkel, mindez úgy, hogy a három órás játékidő mintha nem is lett volna. Igen, ajánlom a hosszabb, rendezői változatot. Az eredeti csupán cirka húsz perccel rövidebb, de ilyen hosszúságnál úgy gondolom nem oszt, nem szoroz, sőt: ebből az élményből Te is többet akarsz majd magadénak tudni.

Tom Hulce remekül hozza ezt a szánalmas kis senkiházi Mozartot, de játékával nehéz érvényesülnie F. Murray Abraham mellett, aki még egy Oscar-díjat is hazavitt ezen alakításáért. Egyszerűen lehengerlő, amit művel, játéka kifinomult, méltóságteljes. A jeleneteit uralja, mi pedig az ő szemszögén keresztül láthatjuk a cselekményt, így meg aztán főleg nem kis feladat volt eljátszania.

A történet egy bolondok házában indul, ahol a már öreg Salieri gyónja bűneit egy papnak. Elkezd játszani pár dallamot a zongorán, de a pap nem ismeri fel azokat. Majd nekikezd még egynek, amelyet a pap dúdol tovább, és mondja, hogy ezt már ismeri. Aztán Salieri rávágja: igen, mert ezt Mozart szerezte. És ebben az egész film benne van. Ha eddig kihagytad Forman remekművét, ne halogasd tovább, és nem csak a fent összehordott kismillió szuperlatívusz miatt, hanem mert ilyen izgalmas kottaírást Te még egyetlen filmben sem láttál, ezt garantálom.


Nincsenek megjegyzések

Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.

Üzemeltető: Blogger.