Aljas nyolcas / The Hateful Eight [2015]

Nyolc ember reked egy fogadóban, nem messze Red Rock városától. Odakint pusztító hóvihar tombol, esélytelen tovább haladni. Nem mind ismerik egymást, legtöbbjüknek a másik vadidegen. Étel van, forró kávé is van és a kandallóban is lobog a tűz. Ahogy telik az idő, ez a nyolc aljas figura úgy teríti ki lapjait, és borul a nyugalom.

Előre leszögezném, hogy bár bírom Tarantino filmjeinek jelentős részét és rendszerint várom, mi lesz a következő dobása, de nem vagyok elvakult rajongója. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy nem mind arany, ami tőle jön, azonban elismerem, hogy különös színfoltja a filmiparnak. Nem tekintek rá bálványként, de sejtem, hogyha az ő filmjére váltok jegyet, akkor valami mást fogok látni.

Jó pár éve, hogy QT kitombolta magát a Halálbiztossal, majd mintha új fejezetet nyitott volna filmográfiájában: elkészítette pályája egyik legjobbját, a Becstelen Brigantykat, majd a hasonló színvonalú Django következett, és szinte azonnal be is jelentette, hogy újabb zsinórban a másosik westernjét is elkészíti. Naná, hogy a Django után vártuk, és a folyamatosan bővülő szereplőgárda is impozánsnak tűnt, de még az előzetesek is megerősítették az embert abban, hogy ez bizony ütős kis (főleg) kamaradarab lesz.

És akkor jött maga a film. Előre bocsátom: jól szórakoztam. Visszatekintve legalábbis ez a kép van meg bennem, ennek azonban egyetlen, igazán ügyes oka van: Tarantino a puskaport az utolsó, bő egy órára tartogatta. Itt most csak úgy mellékesen: a film három órás. Nincs magába szippantó, elismerő csettintésre érdemes nyitójelenet, de a továbbiakban még a párbeszédek sem olyan képernyőre tapasztóan érdekesek, mint azt a rendezőtől máskor megszokhattuk. Az expozíció lassan csordogál, nyögvenyelősen áll csak össze a kártyavár, hogy az aztán a játékidő második felében az mégis bivalyerős pillanatok közepette dőljön össze.

Van itt két fejvadász, bilincsbe vert bűnöző, leendő sheriff, egy hóhér, egy mexikói, egy generális, illetve egy tehénpásztor, aki csak az anyjához igyekszik haza az ünnepekre. Nekik kell egy fedél alatt meglenniük, amíg a vihar el nem áll. A feszültség már a legelső pillanattól ott vibrál a fogadóban, tudjuk, hogy itt ma még bajok lesznek, hiszen ezek a figurák sem mind a jó magaviseletükről híresek. A megoldás azonban sokkal komplikáltabb, mint azt elsőre gondolnánk.

A probléma gyökere mégis ott burjánzik ki, hogy piszkosul gyengén startol el a film. A végeredményt elnézve, az élményre visszagondolva teljes mértékig átjön, hogy Tarantinónak volt egy ötlete, azonban ő nem az a rendező, aki holmi 100 perc alatt lezavarja mondandóját. De nem ám. És én azt is megértem, hogy a főbb karaktereket némileg jobban megakarta velünk ismertetni, mielőtt belecsapunk a lecsóba, de ennél még Jules és Vincent beszélgetése Tony Rocky Horrorról is izgalmasabb volt a Ponyvaregényben. Kissé nyugdíjas tempóval kezdünk, majd az egyébként fejezetekre bontott film egy bizonyos etapjánál nagyon erősen sikerül belehúzni - én pedig ezt addigra úgy üdvözöltem, mint hívő a Messiást.


Úgy őszintén szólva a színészekre nem igazán lehet panasz, Tarantinónak megint sikerült eltalálni, kiket kell behívni. Kurt Russell, Samuel L. Jackson, Walton Goggins, Jennifer Jason Leigh, Bruce Dern, Demián Bichir, sőt, még Michael Madsen is feltűnik, akit külön öröm volt újra Tarantino-filmben látni. Azt pedig lemerem fogadni, hogy Tim Roth egyfajta Waltz-pótlékként volt jelen: nem csak, mert szakállal megszólalásig hasonlít az osztrák színészre, de karaktere, a dumái, az előadásmódja kísértetiesen emlékeztet akár Hans Landára, akár Dr. King Schultz-ra. Természetesen Ennio Morricone, szokás szerint hátborzongatóan jó zenei aláfestése brutális hangulatot teremt.

Nem lehetne azt mondani, hogy Tarantino fáradna, mert elnézve az Aljas nyolcas végét, még mindig tudja, hogyan csapja ki a biztosítékot, de amíg odáig eljutunk, az több, mint aggasztó: részben elszórakoztam rajt, másfelől viszont a Halálbiztos óta újfent sikerült csalódnom kicsit a rendezőben. Pedig a Brigantyk és a Django mellé milyen szépen passzolt volna egy ugyanolyan kaliberű mozi!


2 megjegyzés:

  1. Egyetértek, de mégsem (micsodaaa :D). Nagyon hiányzott a jó nyitány, az elejét kicsit untam is, de nekem rohadtul bejött, főleg ahogy egyre többet agyalok rajta. A Django Tarantinohoz képest kommersz volt, most visszatért a Kutyaszorítóban nyers dolgaihoz. Leszarta mit akar a nép és csinált egy agymenést, én pedig jól szórakoztam rajta. Holnap szerintem moziban is megnézem, hogy kiderüljön tényleg így gondolom-e :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A poén az, hogy nekem pont a Kutyaszorítóban az abszolút kedvencem tőle, így a papírforma szerint ezt is imádnom kellett volna :)

      Lesz majd újranézés részemről is, de majd csak sokára, mert így, hogy már tudjam, mire számítsak, biztos könnyebben fogom befogadni.

      Törlés

Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.

Üzemeltető: Blogger.