Pokolfajzat / Hellboy [2004]

Hellboyt Raszputyin teremtette a pokol tüzében, hogy a gonosz oldalán harcoljon. A II. világháború idején járunk, amikor egy tudós, Broom professzor, a Paranormális Kutatás és Védelem Hivatal alapítója rátalál a kis piros lényre, és fiaként neveli fel. Napjainkban Raszputyin visszatér, és történetesen a világot akarja. Ehhez pedig Pokolfajzatot is vissza kell csábítania.

Ha van valami, amihez Guillermo Del Toro nagyon is ért, az bizony a hangulat. És a dizájn, a stílus. Ezek egyvelegéből olyan atmoszférát képes varázsolni (nem teremteni, hanem varázsolni!), amely egyszerre mesebeli, ugyanakkor legalább annyira hátborzongató, kicsit közhelyesen mondva: darkos. A Hellboy esetében sincs ez másképp: a világ, az univerzum, amelyet Mike Mignola képregényéből vászonra adaptált, vizuálisan valami piszkosul erős, amelyhez remekül párosulnak a Marco Beltrami által komponált dallamok. Úgy merülünk el benne, hogy mégsincs az arcunkba tolva, mint például egy Sin City esetében.

Nagyon fasza lenne most azt mondani, hogy a Hellboy pozitívumainak mindez csak egy nagyon vékony szelete és annyi jóság vár még ránk a film közben, de sajnos nem ez az a képregény adaptáció, amit a kedvenceim közé sorolok. Elvagyok vele, tisztelem és becsülöm a bele fektetett munkát, nem tudnám ekézni, azonban a korrekt szintnél feljebb nem csúszott nálam. Pedig mennyi lehetőség volt benne, teúristen... Persze mellékesen muszáj megjegyeznem, hogy ezerszer inkább ez, mint egy Thor 2 vagy egy Csodálatos Pókember 2.

A végtelenül egyszerű történet csak egy dolog, láthattunk már ennél primitívebb sztorikat is, amelyek felett az adott filmben millió más jóság miatt szemet tudtunk hunyni, azonban a Hellboy nagyon sokat időzik el olyan dolgokon, minthogy a címszereplő szerelmes - oké, foglalkozzanak a karakterrel, de ez a szerelmi szál, pontosabban ahogy próbálták bemutatni, nálam eléggé aláásta az élményt. Tovább haladva, a főgonosz, történetesen Rasputyin simán csak harmatgyenge. És ez nem az őt alakító Karel Roden-en múlt, egyszerűen túl keveset foglalkoztak vele, és még a szintén nem túl erős fináléban sem kap túl sok teret az öreg. Pedig azért elég királyul hangzik, hogy a pokolban fogant nagy, piros vadállat összecsap magával Rasputyinnal...

Apropó, nagy, piros vadállat. Igen, Ron Perlman legalább annyira telitalálat választás volt erre a szerepre, mint Hugh Jackman Logan-nek, Downey Tony Stark-nak, vagy akár Depp Jack Sparrow-nak. Perlman nem csak külsőre volt abszolút helytálló, de az alakítása is nagyon durván adja. Nem egy színészóriás a fickó, de bizonyos karaktereket hibátlanul képes előadni, és ilyen Hellboy is.

A két óra, amíg tart a film, simán leköti az embert, hiába jó pár gebasz, ami befigyel közben, igazából mégsincs megállás. Del Toro remekül hozta a hangulatot, Perlman pedig a badass főhőst. Simán megértem, ha valakinek ez nagy kedvence, de engem személy szerint nem rántott be annyira, hogy egyszerűen csak egy korrekt szórakozásként emlékezzek rá.