Ugrás a fő tartalomra

A bostoni fojtogató / The Boston Strangler [1968]

Nyomozós filmek mindig mindig jöhetnek, főleg, ha igaz történet alapján készültek. Azonban amikor régebbi alkotásokhoz nyúlunk, mondjuk a hatvanas évekből, akkor rá kell döbbennünk, hogy mennyi mindent láthattunk már az azóta készült, azonos témájú filmekben.




De sajnos nem csak ez sántít A bostoni fojtogató esetében. Lássuk, mivel is van dolgunk: emberünk 1962 és 1964 között 13 nőt fojtott meg Bostonban. Alibi indokokkal csengetett fel lakásukra, például szerelőnek adva ki magát, akit a főbérlő küldött. És lecsapott. A rendőrség sokáig a sötétben tapogatózott, még egy médium segítségét is kérték, mígnem a gyilkos egy nagyon szerencsétlen (a mi szemszögünkből inkább szerencsés) malőrrel csúszott meg, és került a zsaruk látószögébe.

Richard Fleischer 1968-as filmje maximálisan a lényegre koncentrál, igencsak dokumentarista jelleggel. A nyomozókról nem tudunk meg semmit, nem nyerünk bepillantást a magánéletükbe, talán még a nevüket sem leszünk képesek az eszünkbe vésni. Ez még nem feltétlenül jelentene problémát, ha a film első fele nem merülne ki abban, hogy a fojtogató lecsap, majd a rendőrség helyszínel, és így felváltva.

És azok a képi megoldások... Szerencsére idővel elhagyták, de a film elején nagyon úgy tűnt, hogy szoknunk kell, és igen túlzásba vitték. Egy és ugyanaz jelenetet láthatjuk több, kis képkockán, más-más kameraállásból. Igen, van, hogy egyszerre, egymás mellett három szemszögből is figyelhetjük a snittet, és ez egyszer-kétszer még rendben is van, de amikor már húsz perce, kisebb megszakításokkal nézhetjük a filmet ugyanezzel a trükkel, az valami piszkosul zavaró tudott lenni.

A film szinte egyetlen kiemelkedő alakítását pedig Tony Curtis szállítja. Ő formálja meg ugyanis Albert De Salvót, aki konkrétan a címszereplő. Ugyan csak a film második felében bukkan fel, de ott meg is kapja a maga jeleneteit, igazi jutalomjáték, sikerült a maximumot kihoznia magából. Vannak még ismerős arcok, például Henry Fonda is szerepel, ahogyan George Kennedy is, de mint mondtam: Curtis mindenkit lejátszik a fenébe.

Messze nem egy nézhetetlen darab, de mégsem sikerült egyszer sem úgy igazából elkapni a fonalat. Csordogál, mindig történik valami, ami fenntartja a figyelmet, de maradandó élményeket nem rejteget a tarsolyában.


Megjegyzések