Dark Blue [2002]

Los Angeles, 1992. Az emberi élet egy fabatkát sem ér. Reggel bemész egy boltba, az ott ténykedő maszkos tolvajok pedig játszi könnyedséggel puffantanak le. Rosszkor voltál, rossz helyen. A feszültséget fokozza, hogy éppen folyik a Rodney King-et agyonverő rendőrök elleni per. Egy ilyen városban senki sem él szívesen. Eldon Perry (Kurt Russell) zsaru létére mindenki másnál jobban tudja ezt, és a város játékszabályai szerint végzi hivatását. Először üt, aztán kérdez.




Módszere megkérdőjelezhető, de vitathatatlan tény, hogy hatásos. Újonc társával, Bobby Keough-al (Scott Speedman) kapják a melót, hogy kerítsék kézre a két betörőt, akik több ártatlan, civil áldozat életéért is felelősek. A páros szépen halad a nyomozásban, mígnem elérve a valódi tettesekig, felettesük (Brendan Gleeson) hatására másra kell, hogy tereljék a gyanút. Mondanom sem kell, hogy a főnök nyakig sáros, amiben csak lehet, benne van.

Ha mindenféle tudás nélkül ülök le a Dark Blue elé, kapásból rávágtam volna, hogy a film a nyolcvanas, esetleg a kilencvenes években készült. Pedig a valóság az, hogy egy 2002-es alkotásról van szó, mégis olyan precízen, szépen és hűségesen idézi meg a régi idők, old school zsarufilmjeit, hogy öröm nézni. Nem csak a kötelező karakterek, a kőkemény képsorok, de maga az egész hangulat, a fényképezés, megspékelve a sajátos zenei aláfestésekkel is mind erre adhatnak okot.

A forgatókönyvet David Ayer írta, a zseniális James Ellroy ötletéből, és ha valakik tudják, mi fán terem az utca, na meg egy világból kiábrándult zsaru lelkivilága, akkor ők ketten a legjobb választásnak bizonyultak. A rendező Ron Shelton, aki pedig látszólag nagy lelkesedéssel vetette bele magát abba, hogy a két mágus által összehozott forgatókönyvet vászonra álmodja egy olyan atmoszférával aláfestve, amely visszarepít minket azokba a bizonyos időkbe, abba a bizonyos városba: Los Angelesbe. Ahol nincsenek már illúziók. Ha éjjel álomra hajtod a fejed, akkor összeteheted a két kezed, hogy ezt a napot is túlélted.


A Dark Blue pedig nem finomkodik: a kamera nem fordul el diszkréten, ha kell, mindent megmutat. Brutalitás ha úgy vesszük, kevés van, de amikor sor kerül rá, arra emlékezni fogsz. És nem szabad elfelejteni, hogy Kurt Russell mekkorát brillírozik a szerepben. Ezúttal nem csak a kőarcára volt szükség, voltak pillanatok, amikor valóban színészkednie kellett, ő pedig be is bizonyítja, hogyha nem egy Terminátor-szintű szerepet bíznak rá, akkor megtudja villantani a rejtett tartalékait. Nem állítom egy percig sem, hogy ez volna minden idők játéka, sőt, azt sem, hogy Kurtnél ezt más nem tudta volna jobban előadni, de ott és akkor tudod, hogy ide azért Russellre volt szükség.

A Dark Blue egy szelet Los Angeles: mocsok és korrupció. Két zsaru, akik próbálnak jót tenni, de mint kiderül, nem olyan egyszerű a józan ész határán haladni. Őszintén sajnálom, hogy az ilyen filmek hiánycikkek a mai mozis termésből. Még szerencse, hogy a régiek közül azért lehet nosztalgiázni. A Dark Blue pedig műfajának egyik legjobbja.


Nincsenek megjegyzések

Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.

Üzemeltető: Blogger.