Ugrás a fő tartalomra

Mission: Impossible II [2000]

Miután egy biológiai fegyver, a Chimera rossz kezekbe kerül, Ethan Hunt-ra hárul a feladat, hogy visszaszerezze azt Sean Ambrose-tól. Kedvenc kémünk ekkor még nem tudja, hogy a Chimera tulajdonképpen egy halálos vírus, így muszáj beszervezni a buliba Ambrose volt csaját, hogy újra a rossz fiú kegyeibe férkőzve segítse az akciót. De nem is egy Mission: Impossible-film lenne, ha minden flottul menne.

John Woo-ra jutott a megtiszteltetés, hogy vigye tovább azt, amit néhány évvel előtte Brian De Palma feltámasztott. A Mission: Impossible II. egy tipikus Woo-féle akciófilm. Általában remekül elbír a feladattal, amíg magát a nagy bumm-bummot kell rekonstruálnia, ilyenkor kellő fokozaton pörögnek a képkockák, menő belassításokkal, cool zenével, hatalmas robbantásokkal, szóval minden finomsággal, ami egy akció-rajongó lelkének kedvez.

Komolyan, még arra sem tudtam haragudni, amikor hősünk berobbant egy ajtót, majd azt látjuk, ahogy a fő gonosz szemében visszatükröződnek a lángok, a kamera az ajtó helyére mutat, amelyet körbe-körbe lángnyelvek nyaldosnak, és miután egy galamb repül be a terembe a csóvák között, lassított felvételben, valami piszkosul elégedett ábrázattal sétál el Ethan Hunt... Igen, ez Woo, a pózolós akciófilmek koronázatlan királya.


Ellenben amikor az átvezető jelenetekről van szó, akkor omlik össze minden. Bevallom, amikor rászántam a franchise-okra és kispéciztem magamnak a M:I szériát, már előre tartottam a második résztől. Elvárásaimat tehát alacsonyra helyeztem, agyamat kikapcsoltam, de még így sem tudtam maradéktalanul élvezni. Egész konkrétan az első fél óra akarva-akaratlanul is a film félbehagyására készteti a nézőt. Igen, unalmas. Nem is kicsit. A forgatókönyv telis-tele van röhejes párbeszédekkel, amik vagy attól rosszak, hogy simán csak gagyik, vagy annyira kiélezett, annyira valóságtól elrugaszkodott, macsós beszólások, hogy még John Matrix is sírva röhögne.

Ja, és a maszkok. Azok a kibaszott maszkok. Tudom, hogy részben egy kémfilmről beszélünk, és azt is tudom, hogy a M:I sorozat egyik szerves része az álcázás, de amit John Woo művelt ebben a részben a maszkokkal, az már szinte paródiába illik. Még jó, hogy a szereplőknél mindig kéznél van valamelyik másik karakter maszkja, egy megfelelő hanggenerátor, így simán ki lehet cselezni az ellenfelet. Bravó!


A fő gonosz is, nos olyan, amilyen. Nem csak Dougray Scott teljesen egysíkú játéka miatt, de nem is nagyon erőltették meg magukat: legyen nagyon hatalommániás, ne kímélje az embereit sem, ha úgy adódik, meg a többi szokásos, elcsépelt klisé. Szerencsére ezen a harmadik részben ezen sokat javítottak, de ezt majd máskor.

Az újra nézést megelőzően nagyon régen láttam már a filmet, de arra határozottan emlékeztem, hogy annak idején sem élveztem annyira. Az megvolt, hogy Hunt sokat van napszemüvegben, hegyet mászik, meg a Limb Bizkit... De komolyan, amikor nem akciójeleneteket tolt Woo az arcunkba, akkor sok esetben legszívesebben kikapcsoltam volna. Nem tudom, mikor fogom újra megnézni a M:I szériát, de az biztos, hogy kétszer is meggondolom, nekiveselkedjek-e a második résznek.

5/10


Megjegyzések