DarkSide Joint

Danthe nekrofóbiában szenved: bármilyen, halállal kapcsolatos dolog hatására pánikrohamok törnek rá. Röviden: halálfélelem. Ikertestvére meghal, majd a felesége is összepakol, nem sokkal később telefonhívást kap, hogy az asszony éppen megcsalja egy hotelben. Később a rendőrség is felkeresi, hogy a nőt meggyilkolták, azonosítani kéne a holttestet. Danthe elméje pedig elborul.

Régi cimborák sok-sok év után újra összecsapódnak egy közös estére, a közösségtől távol eső kis házikóban. Mindenki jelen van, kivéve egy valakit, akivel annak idején pszichés problémák voltak, de már kikerült az intézetből. Egy meteor húz el a Föld felett, amelynek hatására különös dolgok történnek, ahogy az természetesen várható egy ilyen filmnél. De ami a legfurcsább: miután a kis csapat útnak ered, azt veszik észre, hogy az emberek eltűntek a föld színéről.

Unatkozó milliomospalánták, tökéletes testek, szex fűvel-fával. Ismerős? Igen, joggal ugrik be Bret Easton Ellis neve, aki történetesen nekem az egyik kedvenc írom. Abba most nem akarok belemenni, hogy a sorai milyen hűen átadják ezeknek a kiüresedett életű burzsuj kis köcsögöknek a semmitmondó belső lelkiállapotát, inkább arra térjünk rá, hogy mennyire nem működik egy film, ha a forgatókönyvét maga Ellis írja.

Ez az Uwe Boll nem semmi egy csávó. Azt nem tudom, mennyire van tisztában azzal, hogy munkásságának minősége valahol a béka segge alatt helyezkedik el, de egy időben előszeretettel hívta ki kritikusait bokszmeccsre, ahol aztán alaposan elpáholta őket. Na, azt hiszem ezzel röviden be is mutattam magát az embert, most pedig lássuk, hogy a videójáték alapján készült Alone in the Dark című film milyen élményt nyújt annak, aki képes arra, hogy rászán másfél órát az életéből.