The Devil's Candy [2015] - Metál horror, horror metál!
Kortárs horror rendezők, akikre érdemes odafigyelni? Na most feladtam a leckét, mi? Kapásból Fede Alvarez jutna az ember eszébe az Evil Dead és a Don't Breathe után, de immár ki lehet jelenteni, hogy Sean Byrne nevét is nyugodt szívvel felírhatjuk magunknak.
Háromtagú család (apa, anya, lányuk) költözik abba a házba, ahol egykor gyilkosság történt. Elcsépelt sztori, elcsépelt fordulatok - utóbbit ugye csak feltételezi az ember, de elég jogosan. A családfő egy amolyan művészlélek, festeget, miközben dolgozószobájában ordít a metal zene. Az egykori gyilkosság elkövetője, a kissé gyengeelméjű Ray Smilie a környéken bóklászik, a házban pedig megmagyarázhatatlan események veszik kezdetét.
A The Devil's Candy noha nem eredeti sztori, nincs spanyol viasz, sem bármiféle 'shyamalani' fordulat, mégis piszok erős darab, erről pedig a hangulata tehet. Mert atmoszférája az van: egyrészt a lepukkant Texas, a bivalyerős metálzene, mint aláfestés, nem mellesleg az operatőri munka, a rendezés olyan összképet alkotnak, amelyek nagyon súlyos hangulatot teremtenek, és elérik azt, hogy az ember szabályosan szarul érezze magát, nem csak a film közben, de még utána is.
Szinte öröm kiszabadulni ebből a pokolból, amint lepereg a játékidő, hiszen kegyetlenül rátelepszik a nézőre, szinte fojtogat, a válladra ül, vagy épp a gyomrod szorítja össze. Pokoljárás, amelyben elengedhetetlen elemként szolgál a rockzene - megkockáztatom azt, hogy még azok is élvezni fogják ezt a fajta talpalávalót, akik nem ilyen muzsikán edződtek. Sean Byrne hihetetlenül kidolgozott minden egyes képkockát, hogy az önmagában képes legyen elérni a célját, megteremtse azt, amelyre nagyon kevés azonos műfajú film képes: a horrort. Mert a horror nem egy sötétből kiugró rémalak, vagy egy tóparti baltás gyilkos. Hanem ez: a megfoghatatlan félelem, amellyel nem vagy tisztában, mégis összeszarod magad tőle.
Bár a finálén (nálam legalábbis) kicsit elhasaltak a dolgok, de összességében mindenképp egy figyelemreméltó darab lett a The Devil's Candy. Korántsem egy szokványos horror, amolyan csemege, de a dolgát nagyon tudja, sőt, maximális odaadással teljesíti. Több ilyen különlegesség kéne a megannyi trágya film mellé, és akkor nem lehetne okunk panaszra. Sean Byrne munkáira pedig innentől kezdve nagyon is odafigyelünk, értem?!
Háromtagú család (apa, anya, lányuk) költözik abba a házba, ahol egykor gyilkosság történt. Elcsépelt sztori, elcsépelt fordulatok - utóbbit ugye csak feltételezi az ember, de elég jogosan. A családfő egy amolyan művészlélek, festeget, miközben dolgozószobájában ordít a metal zene. Az egykori gyilkosság elkövetője, a kissé gyengeelméjű Ray Smilie a környéken bóklászik, a házban pedig megmagyarázhatatlan események veszik kezdetét.
A The Devil's Candy noha nem eredeti sztori, nincs spanyol viasz, sem bármiféle 'shyamalani' fordulat, mégis piszok erős darab, erről pedig a hangulata tehet. Mert atmoszférája az van: egyrészt a lepukkant Texas, a bivalyerős metálzene, mint aláfestés, nem mellesleg az operatőri munka, a rendezés olyan összképet alkotnak, amelyek nagyon súlyos hangulatot teremtenek, és elérik azt, hogy az ember szabályosan szarul érezze magát, nem csak a film közben, de még utána is.
Szinte öröm kiszabadulni ebből a pokolból, amint lepereg a játékidő, hiszen kegyetlenül rátelepszik a nézőre, szinte fojtogat, a válladra ül, vagy épp a gyomrod szorítja össze. Pokoljárás, amelyben elengedhetetlen elemként szolgál a rockzene - megkockáztatom azt, hogy még azok is élvezni fogják ezt a fajta talpalávalót, akik nem ilyen muzsikán edződtek. Sean Byrne hihetetlenül kidolgozott minden egyes képkockát, hogy az önmagában képes legyen elérni a célját, megteremtse azt, amelyre nagyon kevés azonos műfajú film képes: a horrort. Mert a horror nem egy sötétből kiugró rémalak, vagy egy tóparti baltás gyilkos. Hanem ez: a megfoghatatlan félelem, amellyel nem vagy tisztában, mégis összeszarod magad tőle.
Bár a finálén (nálam legalábbis) kicsit elhasaltak a dolgok, de összességében mindenképp egy figyelemreméltó darab lett a The Devil's Candy. Korántsem egy szokványos horror, amolyan csemege, de a dolgát nagyon tudja, sőt, maximális odaadással teljesíti. Több ilyen különlegesség kéne a megannyi trágya film mellé, és akkor nem lehetne okunk panaszra. Sean Byrne munkáira pedig innentől kezdve nagyon is odafigyelünk, értem?!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.