A bolygó neve: Halál / Aliens [1986]
Amit Ridley Scott megteremtett, azt James Cameron bő hét évvel később egy egészen más szintre emelte: az Aliens ugyanúgy megtartotta sci-fi-horror mivoltát, miközben Cameron belerakta azt, amihez annak idején mesterien értett: az akciót. Ezen három stílusból épül fel A bolygó neve: Halál, és igen, azok táborába tartozom, akiknek ez az etap a kedvence.
A Nostromo űrhajón történt tragédiából megmenekült Ripley-t felélesztik hibernációjából. 57 évet aludt át. Mint kiderül, az LV-426 nevű bolygón, ahol annak idején a tojásokat találták, mára telepesek dolgoznak, azonban egy ideje a kapcsolat megszakadt. Egy kommandós expedíciót indítanak útjára, amelyhez még Ripley-t is sikerül nagy nehezen meggyőzni.
Az Aliens is olyan film, amelyhez egészen kicsi gyerekkori élményeim fűződnek: a VHS-korszak egyik felejthetetlen műve, amelyet anno szokás szerint sunyiban néztem meg. És bár akkor sem tartottam egy kifejezetten félelmetes filmnek, nem paráztam attól, hogy éjszaka a szobámban elkap egy xenomorph, de a hangulat megteremtésben, a jelenetek fokozásában, az akciók komótos felvezetésében kiválóan levizsgázott, és ezek még ennyi év távlatából is megállják a helyüket.
Persze a nyolcvanas évekről beszélünk, sztereotipikus karakterek most is vannak: a maszkulin női katona, akinek nem érdemes beszólni, a csajozós, nagy dumás srác (szegény Bill Paxton), az ébredés után azonnal szivarért nyúló, színes bőrű őrmester, na meg a már eleinte gyanús, pénzéhes, sikerhajhász üzletember. Való igaz, a párbeszédek, a köztük lezajló dinamika mai szemmel jócskán megmosolyogtató, de aki elég filmet látott ebből a korszakból, az lazán a helyén tudja kezelni.
Viszont ez nem változtat a tényen, hogy az Aliens mennyire működőképes minden más szempontból: az expozíció hosszas, de egy percre sem válik unalmassá (mindenképp a rendezői változat a nyerő), a légkör, ahogy a katonák bejárják a telepesek helyét, egészen hangulatos, nem lehet okunk panaszra, és akkor még bele sem csaptunk abba a bizonyos lecsóba. Mert onnantól sebességet vált a film, és ezúttal (ahogy az eredeti cím is mondja) nem egy, hanem egy rakás idegennel állnak szemben hőseink, akik természetesen mindig egyel kevesebben lesznek.
Ha pedig elég régen láttad a filmet, és felszisszennél, hogy jaj, a kislány, akit a bolygón találnak: nem, nem idegesítő, még 2017-ben sem, pedig ez nagyon ritka jelenség ennyi év távlatából. De hát Cameron tudta a dolgát, és nem bízott semmit a véletlenre: elképesztően profi munkát végzett minden szempontból, immáron sokkal jobb technikai megoldásokkal, főleg, ami a lényeg mozgását illeti. Hálásak lehetünk azért, hogy ez a film elkészült, de még hálásabbak azért, hogy a rendezői változat is napvilágot látott néhány évvel később.
Végül egy kis érdekesség a végére: a bővített verzióban látható egy fénykép Ripley lányáról, aki Elizabeth Inglis, a valóságban Sigourney Weaver édesanyja.
A Nostromo űrhajón történt tragédiából megmenekült Ripley-t felélesztik hibernációjából. 57 évet aludt át. Mint kiderül, az LV-426 nevű bolygón, ahol annak idején a tojásokat találták, mára telepesek dolgoznak, azonban egy ideje a kapcsolat megszakadt. Egy kommandós expedíciót indítanak útjára, amelyhez még Ripley-t is sikerül nagy nehezen meggyőzni.
Az Aliens is olyan film, amelyhez egészen kicsi gyerekkori élményeim fűződnek: a VHS-korszak egyik felejthetetlen műve, amelyet anno szokás szerint sunyiban néztem meg. És bár akkor sem tartottam egy kifejezetten félelmetes filmnek, nem paráztam attól, hogy éjszaka a szobámban elkap egy xenomorph, de a hangulat megteremtésben, a jelenetek fokozásában, az akciók komótos felvezetésében kiválóan levizsgázott, és ezek még ennyi év távlatából is megállják a helyüket.
Persze a nyolcvanas évekről beszélünk, sztereotipikus karakterek most is vannak: a maszkulin női katona, akinek nem érdemes beszólni, a csajozós, nagy dumás srác (szegény Bill Paxton), az ébredés után azonnal szivarért nyúló, színes bőrű őrmester, na meg a már eleinte gyanús, pénzéhes, sikerhajhász üzletember. Való igaz, a párbeszédek, a köztük lezajló dinamika mai szemmel jócskán megmosolyogtató, de aki elég filmet látott ebből a korszakból, az lazán a helyén tudja kezelni.
Viszont ez nem változtat a tényen, hogy az Aliens mennyire működőképes minden más szempontból: az expozíció hosszas, de egy percre sem válik unalmassá (mindenképp a rendezői változat a nyerő), a légkör, ahogy a katonák bejárják a telepesek helyét, egészen hangulatos, nem lehet okunk panaszra, és akkor még bele sem csaptunk abba a bizonyos lecsóba. Mert onnantól sebességet vált a film, és ezúttal (ahogy az eredeti cím is mondja) nem egy, hanem egy rakás idegennel állnak szemben hőseink, akik természetesen mindig egyel kevesebben lesznek.
Ha pedig elég régen láttad a filmet, és felszisszennél, hogy jaj, a kislány, akit a bolygón találnak: nem, nem idegesítő, még 2017-ben sem, pedig ez nagyon ritka jelenség ennyi év távlatából. De hát Cameron tudta a dolgát, és nem bízott semmit a véletlenre: elképesztően profi munkát végzett minden szempontból, immáron sokkal jobb technikai megoldásokkal, főleg, ami a lényeg mozgását illeti. Hálásak lehetünk azért, hogy ez a film elkészült, de még hálásabbak azért, hogy a rendezői változat is napvilágot látott néhány évvel később.
Végül egy kis érdekesség a végére: a bővített verzióban látható egy fénykép Ripley lányáról, aki Elizabeth Inglis, a valóságban Sigourney Weaver édesanyja.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.