Hatodik érzék / The Sixth Sense [1999] - "I see dead people"
A Hatodik érzék is azon filmek közé tartozik, amiket annak idején, egészen kicsi koromban sunyiban néztem meg. Persze mit sem érdekelt, hiszen addigra már túl voltam egy egész Jason Voorhees, vagy épp Freddy Krueger szérián, amiket úgyszintén teljes titokban daráltam le az éjszakák közepén.
Szóval már anno is magával ragadott az azóta szebb napokat is megélt M. Night Shyamalan mozija, amelynek végén úgy ültem, mint akit jó erősen fejbe vágtak. Mindenféle túlzás nélkül mondom ezt, hiszen így sokadik újrázás közben veszi észre az ember, hogy a film végi csattanóra már túlontúl sok momentum utal, de ott és akkor hasonló hatással volt rám, mint évekkel később a Közönséges bűnözők vége.
Van a kissrác, akit egyedülálló anyja nevel. A suliban dilisnek csúfolják, nincsenek barátai, amolyan magának való kölyök. Ja, és halott embereket lát, de erről a titkáról csak a gyerek-pszichiáternek beszél, aki egy régi baklövését próbálja helyrehozni azzal, hogy most talán sikerül meggyógyítania valakit, aki hasonló problémákkal küzd, mint egykori betege, aki később az életére tört.
Shyamalan filmje nem siet sehova, a Hatodik érzékre maximálisan jellemző a "lassú víz partot mos" mondás, hiszen egy abszolút higgadt, szolid tempóban vonuló moziról van szó, amelyet az őszies, philadelphiai környezetnek, valamint James Newton Howard hátborzongató zenei aláfestésének hála minden képkockájában áthat valami megfoghatatlan, libabőrös érzés: a halál hangulata. És a halál ott is van velünk, többször, mint azt első blikkre gondolnánk. Hiába a vontatott cselekmény, valami mégis mindig történik. Nincs mellébeszélés, sem felesleges sallangok, és bár sokáig nagyon úgy tűnhet, hogy a film nem tart semerre, mégis, amikor felkerül a pont arra a bizonyos i-re, hirtelen minden értelmet nyer, és az utolsó darabka is a helyére kerül.
Bruce Willis talán élete alakítását nyújtotta itt: most nem kell egysorosokat köpködnie, miközben lazán lóg ki a cigi a szájából, most nem kell mániákusan védelmeznie a lányát. Egy visszafogott játék, amely tőle annak idején amennyire idegennek tűnt, végül annyira lett hibátlan. Ahogyan Haley Joel Osment is elképesztőt alakít. Belőle sajnos nem lett nagy név, pedig itt még bármire lett volna sansz, ő mindig az a srác marad, aki halott embereket lát.
Érett fejjel, többszöri újrázásra már nem egy misztikus filmet látok a Hatodik érzékben, amely itt-ott felvillant pár horrorelemet. Ez ugyanis egy elképesztően szomorú film, bivalyerős drámával, a többi csak fűszer - de abból is a legjobb!
Szóval már anno is magával ragadott az azóta szebb napokat is megélt M. Night Shyamalan mozija, amelynek végén úgy ültem, mint akit jó erősen fejbe vágtak. Mindenféle túlzás nélkül mondom ezt, hiszen így sokadik újrázás közben veszi észre az ember, hogy a film végi csattanóra már túlontúl sok momentum utal, de ott és akkor hasonló hatással volt rám, mint évekkel később a Közönséges bűnözők vége.
Van a kissrác, akit egyedülálló anyja nevel. A suliban dilisnek csúfolják, nincsenek barátai, amolyan magának való kölyök. Ja, és halott embereket lát, de erről a titkáról csak a gyerek-pszichiáternek beszél, aki egy régi baklövését próbálja helyrehozni azzal, hogy most talán sikerül meggyógyítania valakit, aki hasonló problémákkal küzd, mint egykori betege, aki később az életére tört.
Shyamalan filmje nem siet sehova, a Hatodik érzékre maximálisan jellemző a "lassú víz partot mos" mondás, hiszen egy abszolút higgadt, szolid tempóban vonuló moziról van szó, amelyet az őszies, philadelphiai környezetnek, valamint James Newton Howard hátborzongató zenei aláfestésének hála minden képkockájában áthat valami megfoghatatlan, libabőrös érzés: a halál hangulata. És a halál ott is van velünk, többször, mint azt első blikkre gondolnánk. Hiába a vontatott cselekmény, valami mégis mindig történik. Nincs mellébeszélés, sem felesleges sallangok, és bár sokáig nagyon úgy tűnhet, hogy a film nem tart semerre, mégis, amikor felkerül a pont arra a bizonyos i-re, hirtelen minden értelmet nyer, és az utolsó darabka is a helyére kerül.
Bruce Willis talán élete alakítását nyújtotta itt: most nem kell egysorosokat köpködnie, miközben lazán lóg ki a cigi a szájából, most nem kell mániákusan védelmeznie a lányát. Egy visszafogott játék, amely tőle annak idején amennyire idegennek tűnt, végül annyira lett hibátlan. Ahogyan Haley Joel Osment is elképesztőt alakít. Belőle sajnos nem lett nagy név, pedig itt még bármire lett volna sansz, ő mindig az a srác marad, aki halott embereket lát.
Érett fejjel, többszöri újrázásra már nem egy misztikus filmet látok a Hatodik érzékben, amely itt-ott felvillant pár horrorelemet. Ez ugyanis egy elképesztően szomorú film, bivalyerős drámával, a többi csak fűszer - de abból is a legjobb!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.