Batman: The Killing Joke [2016]

Nem kis várakozás előzte meg részemről Sam Liu animációját, lévén, hogy a hiresztelések szerint egy igencsak jóféle alapanyag dukál hozzá, és még a korhatári besorolással sem fognak finomkodni, feltolják R-re, ahogy azt illik. De nem is ebben a világban élnénk, ha minden flottul menne, így a The Killing Joke egy meglehetősen közepes animáció lett végül, amelyet csak pár dolog mentett meg attól, hogy végérvényesen lehúzhassuk Gotham valamelyik belvárosi garzonjának retkes klotyóján.


A történet BatGirl bemutatásával, viszontagságaival, valamint a nő narrációjával indít és szenteli a film első felét csak és kizárólag neki, valamint Batmanhez való viszonyának. Ahogy a narratíva is mondja (szabadon idézve): "biztos nem arra számítottál, hogy ez a történet így veszi kezdetét..." Hát valóban nem. Ugyan egy darabig a látvány és a hangulat képes a maga módján elkápráztatni, de idővel nem igazán értjük, mire fel ez a szál, amelyet az egyik pillanatban lezárnak, hogy egy új sztori vegye fel a fonalat.

Jogos lehet a kérdés: BatGirl felvezető szála értelmet nyer a későbbiekben és lesz bármi hatással a Killing Joke további történéseire? A válasz: nem. Történik ugyanis, hogy a nyomozók holttestekre bukkannak, arcukra kiült az a bizonyos hamisítatlan vigyor, de Joker az Arkhamban sínylődik a rácsok mögött, így muszáj felkeresni, hogyan mozgatja a háttérből a szálakat? A helyszínre érkezve azonban nagy megdöbbenés lesz, a vigyori figura helyett ugyanis valaki más csücsül odabent, miközben ő már szabadlábon forralja következő tervét. És valóban, itt történik is valami BatGirl-el, amely alapján tényleg nem ártott tudnunk róla ezt és azt, de mégsem érdemelt egy cirka félórás különszámot, mielőtt belecsaptunk volna a tényleges lecsóba.


Ha ez nem lenne elég, meg-megszakításokkal, de kapunk egy Joker eredettörténetet is, amely teljes mértékig kihagyható lett volna, de valahogy meg kellett ütni az egy és egynegyed órás játékidőt. A fent leírtakból könnyen leszűrhető, hogy a The Killing Joke egy elég instabil lábakon álló darab: keszekusza, nehezen áll össze és még nehezebben képes megmaradni a saját lábain. De még a végére sem kapunk semmi olyan, akárcsak minimális megváltást, amely valamicskét javítana az összképen. Lényegében három történetet kapunk egy filmben, de teljesen rosszul adagolva, nem egyszer pedig elnagyolva, felszínesen bemutatva azt. Ha viszont a mérleg pozitív oldalát kéne említenem, akkor nem hagynám ki a teljesen szép rajzokat, a stílusos látványvilágot és az alájuk pakolt zenei aláfestéseket, valamint azt, hogy Kevin Conroy és Mark Hamill ezúttal is mennyire profi munkát végeztek a szinkronstúdióban.

Kár érte, mert a hangulat elkapott, és látszólag mindenki odatette magát, csak hát a forgatókönyv megint hazavágta az egészet.


Nincsenek megjegyzések

Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.

Üzemeltető: Blogger.